Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 4. (Kaposvár, 1973)

Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XV. század derekán

forgalmára éppúgy a visszalépés jellemző, mint ahogy azt a laibachi és déldunántúli úton egyaránt megfigyelhettük, s amelyeknek az előbbi egyik lehetséges meghosszabbítása volt a tenyésztőterülctek irányába.

198 Sorsuk nyilván nem valamiféle véletlen folytán alakult hasonlóképpen. Éppígy nem lehet a véletlen művének tulajdonítani egy másik, c témakörbe vágó szinkron-jelenséget sem: a szegedi kereskedők a XVI. század közepe táján már nagy mértékben használták azokat az utakat, amelyek Vácon és Budán keresztül hagyták el a töröktől megszállt zónát, és a szorosan vett nyugati illetve északnyugati felvevőterületek felé haladtak, 1563. július 22. és 1564. március 9. között 1718 darab szarvasmarhát hajtottak Szegedről Vácon keresztül. De itt sorakoznak a többi Csongrád és Csanád megyei helységek is, sőt éppen a közéjük tartozó Makóról származott a legtöbb állat (3175 darab).

199 Az 1570-es évek legelején a váci enim panaszolta a Portán, „ . . . hogy az Érdélhez tartozó Debrecen város, valamint Simánd, Makó, Tura, Kecskemét, Jászberén, Szeged és más városokból és falvakból a kereskedők marhát, lovat, birkát és más árut, amit megvettek, Bécsnek vitték eladni. A meghódítás óta az említett árukkal mindig a váci révhez jöttek, ahol a kincstárt illető vámot megfizették vagy némelyikük (vám-)hitellel jött-ment... Mostanában azonban, hogy Budán a hidat megcsinálták, az enimek a kereskedőket elcsalogatják . . ."-"° E jelenség furcsasága mindeddig nem tűnt fel gazdaságtörténészeinknek, hiszen a rövidebb, dél-dunántúli összekötettést nem vették figyelembe. Mióta tudjuk azonban, hogy itt is léteztek - méghozzá jelentős forgalmú - külkereskedelmi utak, e tényt nem tarthatjuk egyszerűen magától értetődőnek. Fel kell tennünk a kérdést: miért vállalták a száz és száz kilométerrel hosszabb utat és az távolsággal növekvő hajtási költségeket? Miért engedték át a XVI. század derekáig a közvetítést és hasznát a hozzájuk mérve jelentéktelen Kálmáncsehinek? A kérdőjelek csak szaporodnak, ha a jelenséget párhuzamos oldaláról, a vásárló felől is szemügyre vesszük; felidézve, hogy 1566 után a velencei felvásárlás is pontosan abba az irányba mozdult el, mint az alföldi felhajtás. Az 1570-es években már csaknem kizárólagosan azokon a nyugat-magyarországi (Duna menti) vásárhelyeken szerezték be a lagunaváros ellátására szolgáló vágómarhát, amelyekre a Duna-Tisza közi és tiszántúli kereskedők Vácon és Budán keresztül igyekeztek. A velencei felvásárlók mint Othmar Pickl megállapította, azért keresték fel e lakóhelyüktől 650-700 kilométernyire fekvő vásárokat, és azért vállalták a tetemes hajtási költségeket, mert a város hússzükségletét nem fedezhették máshonnan.-"

1 * * * Tanulmányunkat nem zárhatjuk anélkül, hogy, mintegy búcsúzóul, ne vetnénk még egy pillantást Kálmáncsehi sorsának további alakulására. Annak a mezővárosnak sorsára, amely a XVI. század közepén még a dél-dunántúli külkereskedelmi forgalomnak s emiatt fenti fejtegetéseinknek is főszereplője volt: Kálmáncsehi annak ellenére sem szűnt meg 1566 után népes és a hódoltsági viszonyok közt jelentős tepelülés lenni, hogy a tenyésztő- és fogyasztóterülctek összekapcsolásában többé már nem volt szükség kereskedőinek szolgálataira, s hogy a megváltozott útirányok megfosztották fő jövedelmi forrásától, a marhakereskedelemtől. Mint említettük, 1565-ben 180 dzsizje-adót fizető lakosát írták össze. Hat esztendő múlva, 1571-ben 220 adófizetővel szerepel a török összeírásokban. Az TOT