Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 4. (Kaposvár, 1973)
Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XV. század derekán
ségekkcl a Sziget elesetét megelőző években sem kell számolnunk. Igaz, ezen az összegen már nem is nagyon lehetett emelni. Nem így áll azonban a helyzet más árucikkekkel, amelyeknél az 1566 előtti esztendőkben is egészen elképesztő vámemelésekről értesülünk. 1561-ben Szigeten még csak 12 illetve 6 dénárt kellett fizetni egy-egy szekérnyi textília vagy pedig marhabőr után - állítja egybehangzóan a panaszlevél és a szigeti vámos, azaz az azt beszedő hivatalos személy vallomása. Az azóta eltelt négy esztendő alatt ugyancsak megváltozott nemcsak az összeg, de a vámolási rendszer is; mondanunk sem kell, nem a kereskedők előnyére. Többé nem szekérszámra vámoltak már, hanem végenként, mégpedig oly magasra szabott kvóta szerint, hogy immár a legtöbb posztófajta végjének vámja önmagában is megközelítette, esetenként többszörösen felül is múlta a korábbi szekérvámot. A bőrösszekér vámja is legkevesebb négyszeresére növekedett. 192 Mindennek ellenére a vámemeléseket mégsem az elterelődés okának, hanem „csak" okozatának tartjuk, amellyel a feudális urak és a kamara bizonyára pontosan az egyelőre ismeretlen okok következtében beállott útváltás káros következményeit igyekeztek ellensúlyozni. Mégis olyan okozatnak, amely erőteljesen visszahatott magára az okra, s felerősítette annak egyébként is súlyos kihatásait. Hogy ez így van, mutatják az emelés szembetűnő aránytalanságai is. A szarvasmarhahajtás még folyamatos, ezért „mérsékeltebb" a szarvasmarhavámok emelkedése, a bőr- és textilforgalom már csaknem teljes mértékben eltűnt ezekről az utakról, a vámszedő a megmaradt töredéken akarja ugyanazt a vámjövedelmet megkaparintani, amit a korábbi, jelentős forgalom után élvezett. Hogy az útváltás nem a vámemelkedések, hanem más, primer gazdasági eredők együtthatásának következménye lehetett, jól mutatja a dél-dunántúli utak 1566 utáni, Sziget eleste utáni sorsa: A korábbi évtizedekben a Dunától a Muráig, illetve a Murától Velencéig futó utak egy és ugyanazon nagy külkereskedelmi útvonulatnak szakaszai voltak, függetlenül attól, hogy egyébként sem hosszúság, sem pedig jelentőség tekintetében nem hasonlíthatók össze egymással. Nem így azonban a továbbiakban, amikor is a dél-dunántúli vonalak valamikor az 1560-as évek második felével kezdődő időszakban megszűntek eme útvonulat részei, s ezáltal egyszersmind külkereskedelmi fontosságú tranzitutak lenni. 19 '' A laibachi út maga természetesen nem osztozott dél-dunántúli társai sorsában. Ha egy sor korábbi fontos árucikkét, (pl. a bőrt és a textíliák jórészét) el is veszítette, továbbra is megmaradt fontos marhakereskcdelmi vonalnak. Meg kellett maradnia, mert Velencének és hátországának, függetlenül a magyarországi külkereskedelem átváltozásaitól, továbbra is szüksége volt vágómarhára és ezt a szükségletét ezután is Magyarországon kívánta fedezni, márpedig hazánk és a városköztársaság között ez volt - s ez is maradt - a legközvetlenebb összeköttetési lehetőség. Csakhogy a laibachi úton tevékenykedő velencei marhakereskedők, a „Compagnia del partido della beccaria" megbízottai többé már nem a Dél-Dunántúlon keresztül, az itteni magyar kereskedők közbeiktatásával, érintkeztek a tenyésztőterületekkel, hanem azokat a nyugat-magyarországi empóriumokat keresték fel áruért, amelyek a hódoltságból Vácon és Budán keresztül kapták a szarvasmarhát (pl. Győr, Magyaróvár, Nagyszombat stb.). 19 '' Ez a két jelenség, a dél-dunántúli külkereskedelem összeomlása az egyik oldalon, a laibachi út új csatlakozása a másikon, közvetve, de mégis meggyőző
