Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 3. (Kaposvár, 1972)

Tóth Tibor: A szarvasmarha fajtaváltás Somogyban a századfordulón

A nagyarányú kereslet nem volt mindig kielégíthető; Brokes felügyelő pl. kénytelen volt kijelenteni: ,, . . . tiszta vérű telivér szimentáli bika kerületemben alig található, ami van, az nagyon drága.”60 Ezzel függött össze, hogy a telivér tenyésztéssel kapcsolatos elveket is ignorálva pl. a berzencei uradalomból a negyedik nemzedékben levő, tehát tájfajtának még nem tekinthető, egyszerű szimentáli és magyar szürke keresztezésből származó bikákat is megvették.0'

A tenyészanyag beszerzésével kapcsolatos iniciatívák tehát azon túl, hogy jelentős nyereséget eredményeztek bikaneveléssel foglalkozó gazdaságok számára, egyúttal erősítették azokat a tendenciákat is, melyek az uradalmakban követett tenyészirány kialakítását, majd megerősödését szolgálták. Láttuk már eddig is, hogy a hasznosításra specializált törekvés más irányba vitte a ioo holdon felüli birtokokat, ill. a ioo hold alattiakat, azaz a too hold alatti és feletti gazdaságok tenyészelvei mások és mások voltak. Kovácsy Béla egyik írásában08 találhatjuk meg talán a legvilágosabban megfogalmazva e különbségeket. Határozottan elkülönítette ugyanis a keresztezett állományokat és a telivértenyészeteket, az utóbbiakat tartván kívánatosnak. Nem hagyott kétséget afelől azonban, hogy a beltenyésztést elsősorban kiknek ajánlja. így írt: „Jogosultsága jóformán csak egyetlen keresztezési formának van, tudnillik a nemesítő, javító keresztezésnek, amely azonban inkább a kistenyésztőnek, kisbirtokosnak való tenyésztési forma; a nagy- birtokosnak, a pénzesebb középbirtokosnak - már azért is, hogy példát mutasson - inkább a beltenyésztés űzése ajánlható.” A beltenyésztés és a vérvonal primá- tussága volt az a két feltétel, amelynek szükségességében a kor közírói általában megegyeztek, akár a népies, akár a nagyüzemi tenyésztés elveiről volt szó,69 de ez volt az a pont is, ami egyéb gazdasági feltételekkel találkozva sajátságosán el- különítetette a két tenyésztési formát.

Az eltérően megfogalmazódó tenyésztési elveken túl — mint már szó volt róla - a hasznosítás más jellege is szükségessé tette, másrészt sürgette a specializált tenyészetek kialakulását. A már hivatkozott mernyei uradalomban 1900-ban a 794 db-os gulyaállományból 403 db volt a magyar szürke, 391 db a tarkatinó, illetve a tehén. A hízóra fogott, előbb csak mustra, később már vásárolt állományból 10 db volt a magyar szürke és 128 db a tarka, az 599 db-os vonóállomány viszont kivétel nélkül magyar szürke volt.70 A hasznosítási módok üzemszerű különválasztását jelezte, hogy - amint az Csákváron is történt - az uradalmi számvitel külön fejezetét képezte a tejgazdaság, az ökörhizlalás és a vonóállomány. A fenti számokból kiderül egyébként az uradalom által folytatott gyakorlat. A gulyaállomány megoszlása tükrözi, hogy a fajták felhasználása közel azonos arányú volt az uradalomban, hizlalásra azonban már majdnem kizárólagosan csak tarka tinókat, ökröket tartottak, igázásra viszont csak magyar szürkéket. 1906 előtt egyaránt vásárolták a fehér- és tarkatinókat és 3-5 évi tartás után hízóra, vagy igára fogták. Az 1906-os nagykáptalani ülésen aztán ezt a gyakorlatot úgy módosították, hogy csak tarka tinókat vásároltak hízóra, az igaerőt közvetlenül kész ökörként szerezték meg, mivel ,,a vételár, a neveléssel járó költség több volt, mint amilyen áron a kész, legerősebb állat beszerezhető.”71 A bekötni való állomány fokozatos csökkenése következtében, mint tudjuk, hamarosan és ugrásszerűen kezdtek emelkedni a marhaárak. Ahol a tenyésztés azt a fokot elérte, hogy a saját szükséglet kielégítésén túl eladásra is tudtak nevelni, ott ez az áremelkedés szinte aranyesőt hozott. A mernyeiek számadása szerint 1908-ban egy hízott fehér ökör 450 korona, egy hizott tarka ökör 600 korona volt. Két évvel később a hizlalni való fehér tinó 500 korona, a tarka tinó 720 korona'

198