Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 2. (Kaposvár, 1971)
Bencze Géza: A Kapos vízrendezési munkálatai Somogyban (1820-1835)
mivel ezzel a lépéssel a jobbágyok állattartásból származó jövedelmét tették egyre kétségesebbé. A korszakban meginduló legelőelkülönözési perek indító okai majd mindenkor az uradalmak növekvő, a jobbágyi legelőhasználatot korlátozó, megcsorbító, a jobbágyok állatait kiszorító nagy birkanyájai voltak. Előfordult az isr hogy a bérelt legelőre kellett vinni a jobbágyok állatait, sőt néhol egész falvakban tűntek el az igavonó állatok a nagy legelőinség miatt.5 Előbb a réteket és legelőket tették szántókká, majd ennek hiányát érezve- a gyapjúértékesítési lehetőségek növekedésével - a takarmánytermesztő területek csökkenésében, sor került az addig hasznosítatlan és hasznosíthatatlan földterületeknek a termelésbe való bevonására. Az elmocsarasodott, vízállásos területekre eleinte nemigen gondoltak, bár az agrár-szakírók idejekorán felhívták arra a figyelmet. Jelentős területnövelésre szinte látszólag csak egy járható út kínálkozott- a parlagon heverő, „szabadon” álló területeknek a meghódítása. A fejlődés következő lépéseként a konjunktúrális termelésbővítés a lecsapolásokra fordította a figyelmet. A vízrendezési, vízszabályozási muunkálatokat elsősorban nem a meglévő mezőgazdasági területek védelme és fokozottabb hasznosítása indukálta,, hanem újabb területeknek a termelésbe való bevonása.6 A munkák körüli sürgősség, továbbá a birtokosok zömének anyagi nehézségei, tőkehiánya azonban azt eredményezte, hogy a kezdeti, néha nagyszabású és sok áldozatot hozó, de tervszerűtlen munka nem hozta meg a várt sikert. Tudjuk, hogy a török világban, de még az azt követő évszázadban is hatalmas területeket foglaltak el a lápok, az elmocsarasodott folyók, tavak és árterek, évszázadok során kialakult sajátos növény- és állatvilágukkal. A korszaknak a vízszabályozások előtti állapotokat feltüntető hidrográfiai képe, melynek domináns alkotója volt a folyó, a víz, teljesen rányomta bélyegét nemcsak közvetlen környezetére, hanem évszakos és időszakos változásaival szabályozta a települések helyét, formáját és gazdálkodását is. Tavasszal és nagyobb esőzések alkalmával a folyók, patakok medre nem volt képes a lefolyó vízmennyiség befogadására, s gyakorta előfordult, hogy a falvak hetekre, sőt hónapokra el voltak, zárva a külvilágtól.' A volt hódoltsági területre visszatérő, betelepülő lakosság - mint tudjuk- hatalmas földterületekkel rendelkezett, amit az inpopuláció ütemének megfelelően a mocsarak lecsapolásával tovább lehetett növelni. A XVIII-XIX. század közepét kitöltő évszázad egyik fontos feladata volt tehát visszahódítani a vizek által „elrabolt” és az idők folyamán mocsárrá vált, elvadult termőföldeket. A Dunántúlnak a Duna-Dráva határolta középső hegyes-dombos területén foglal helyet a Zala—Balaton-Sió-Kapos-Sárvíz vízrendszere. Az országrész, - melyet elmocsarasodott völgyek szabdalták szét - jelentős területét borították állandó vízállások már a XVIII. század előtt is. Részleges lecsapolási kísérletek először itt, a Sárvíz völgyében folytak a XVIII. század közepén, de ezek egységes átfogó terv hiányában sikertelenek maradtak. A munkák azonban felkeltették a Kamara figyelmét, miután csupán a Ka- pos-Sió-Sárvíz medencéjében 120000 kát. holdnyi vízzel borított területről volt szó.8 Királyi biztost küldtek ki az említett folyók és a Balaton mérnöki felvételére, ill. a szabályozás lehetőségének felmérésére. 1774. június 4-én Kaposváron Böhm Ferencet, a tatai Eszterházy-uradalom mérnökét nevezték ki az első Sárvizet szabályozó társulat igazgató mérnökévé, ugyanakkor megbízták Krieger Sámuelt, a kor másik neves vízmérnökét a Sió és a Kapos mérnöki felvételére.9' 92
