Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 1. (Kaposvár, 1970)

Kanyar József: Adatok Somogy megye művelődéstörténetéhez a XVIII. század második felében (1770-1789)

szerint - tették szóvá az alsokiak - vonták el a szülők a gyermekeket az iskolától, „most is a tudatlanság homályos fellege vagyon a szülői szemeken”. Ezt Írták lényegében a berkiek is, akiknek a gyermekei azért nem jártak az iskolába, „mivel az atyák nem adják be” azokat. De megdöbbentő a balatonberényi állapotokról készült észrevétel is, mely szerint azonnal megváltoznék az iskola funkciója, ha a lakosság nem nevelné gyermekeit az állatok módjára. (,,.. .si incola filios suos instrui curarent et instar pecorum non educarent.”) A balaton- újlakiakról is ilyesfajta észrevétel íródott, hogy a tanulók száma azonnal megszaporodnék az iskolában, ha a lakosság nem durvaságra nevelné a gyermekeit, hanem az iskolalátogatásra kényszerítené azokat.

A döröcskei állapatokról meg éppenséggel azt állapították meg az összeírok, hogy az ottani jobbágyok „nyakaskodásból” idegenítik el a gyermekeket az iskolától, mivel magát a „normát” (azaz az iskolát) ördögi tudománynak tartották. A gölleiek is azért nem járatták a gyermekeiket az iskolába, mivel „külső dologra” kergették őket. A szülők felelősségét hangsúlyozták a kálmáncsai és az istvándi összeírok is: „Az atyák nem járatják, (ti. a gyermekeiket az iskolába), mert maguk sem tanultak”. A kiskorpádiak is azt óhajtották, hogy a szántásra és a kapálásra kényszerített gyermekek munkája ne történhessék a tanulásuk rovására. A németegresiek az iskolai hiányzás fő okait abban látták, hogy a gyermekek: i. az eke mellett „ostorosok”, 2. étel- és vízhordók, 3. házőrzők, s 4. télen pedig ruhátlanok. Az egy félidős XVIII. századi falusi iskolákról, szinte egyértelmű érvénnyel határozta meg találó jellemzését a szuloki összeíró: „Az oskola csak a téli hónapokban áll, nyáron pedig soha sincsen.” A későbbi esztendőkben sem járt nyáron senki az iskolába, csak télen. („Aestivo tempore nullus, hyemali 30.”)

Sokhelyütt - mint Szigetvárott is - arról panaszkodtak, hogy a ruhátlan és lábbeli nélküli gyerekeket akadályozza az iskolába járásban a messzi helyekről történő bejárás. Több faluból átjártak a gyerekek azokba az iskolákba tanulni, amelyekben voltak tanítók. Ezek az átjárások azonban aligha lehettek rendszeresek, hiszen a falvak közötti átjárásoknak az erdőségek, a rossz utak sokasága, a téli hideg, a falvak körül ólálkodó farkasok egyaránt akadályait képezték. A gigei iskolába mintegy kétórai járóföldet kellett megtenniök a gyermekeknek. Alsósegesden is másfél órán keresztül értek iskolába a Bogát pusztai gyermekek a sűrű erdőn keresztül.

Csak a század utolsó évtizedében - a helytartótanács kezdeményezésére- kezdték a gyermekeiket iskolába nem küldő szülőket hatósági fenyegetésekkel arra figyelmeztetni, hogy az iskolaköteleseket ne vonják el az állatok őrzése miatt a tanulástól, hanem fogadjanak a falvak közös pásztorokat, hogy általuk a gyermekek a munkától megszabadulva, látogathassák - minimálisan napi két órára - az iskolákat. („ .. .proles e pascuis reduces ad minimum duabus per diem horis ad frequentandas scholas causa potissimum capiendae spiritualis doctrinae. .. ”)21

A kérdés még pár évtized múltán is megoldatlanul került - 1832-ben a megyei közgyűlés elé a pécsi megyéspüspök javaslatára, amely - végül is - újból hangsúlyozta az iskolaköteles gyerekek helyetti közös pásztorok alkalmazásának a szükségességét, a tanítók járandóságainak közadó módjára való behajtását, megelégedve még azzal a kompromisszummal is, hogy a tanköteles gyermekeket- csak 9 éves korukig - „kényszerítsék” az iskolába.22 Még 1870-ben is azt írta

65