Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 1. (Kaposvár, 1970)
Kanyar József: Adatok Somogy megye művelődéstörténetéhez a XVIII. század második felében (1770-1789)
nek nagy romlására”/' Egyszóval az „élésre”, az „életre”: a búzára a zabra, amelyet idejében nem sikerült zsákokba és vermekbe gyömöszölve a vadonban elrejteni, könnyedén rátehette a katonaság a kezét, de a sűrűbe húzódó nyájból és kondából aligha részelhetett ilyen könnyen. Ezért beszélhetünk - a század első évtizedében — a megyében szinte csaknem nomadizáló állattartásról, amely a helyét változtatandó a vadonban, tudhatott csak az executio és a földesúri tekintet elől ideig-óráig elrejtőzni . Ám az erdőkbe húzódásnak más jelentősége is volt. Írtástelepítésekről lévén szó, az erdők túlsúlya a megyében meghatározta a gazdasági berendezkedéseket is, az állattartás hangsúlyozott jelentőségét, s az állatállomány mozgatható vagyontárgy jellegét is. A nyári perzselő hőség ellen az erdő legelőül is szolgált az állatállomány számára, ahol a pásztorok őrizete alatt 3 vagy 4 hónapig is ottmaradtak. Jól látta mindezt Richard Bright is keresztül utaztában a megyén: „A bélavári erdőben hétszáznál több szarvasmarha, körülbelül 150 ló, nagy sertés- kondák és juhnyájak legelnek. Az uradalmi állatokon kívül nagy számmal van itt paraszti jószág is.”° De nemcsak a parasztok, hanem a földesurak egy részét is sújtotta az új rend. A felszabadító harcok után - ugyanis — nem késlekedett sokáig a bécsi udvar az ellenszámla benyújtásával. Csakhamar számonkérte a ius armorum jogcímén, a fegyverváltságot, a birtokhoz való eredeti jogcímeket, sebesen munkára ösztönözve a neoacquistica comissio gépezetét. A birtokos nemesség ijedten kereshette és kutathatta a másfélszázados archívum-temető korszak után jogbiztosító dokumentumait, s mivel sok esetben sem a birtokhoz való jogcímet, sem a ius armorum váltságdíjat megfizetni nem tudta, az udvar Somogyba is sűrűn ültette indigénáit: a Rindsmaulokat, a Harrachokat, a Strattmanokat, a Tran- nokat, a Königseggeket és a de Prie marquis-kat a század új birtokosaiként. Így vált a század első évtizedeiben a föld az újgazdagok és az új földesurak pénzügyi spekulációiban a korlátlan birtoktőzsde tárgyává, a társadalmi és politikai emelkedés legfőbb ugródeszkájává. Az így nyert földek ellenértékét - a felélénkült spekulációk konjuktúrájában - csakhamar ki lehetett egyenlíteni. A régi főnemesség és az új főurak is - a vagyonszerzés után - az üres falvakba történő munkáskezek toborzására vetették rá magukat. A nagyarányú betelepedés a megyében csak 1720 után indulhatott meg. 1720-ban ugyanis még csak 240 települést írtak össze a megyében, s ebből is mindössze csak háromnak a lakossága haladta meg az 1000 főt, az 1500-as lélekszámot pedig egyik sem érte el. Az első két évtizedben még főként a „nomád” jellegű belső migráció éreztette hatását a megyében is. Ezidőtájt főként a magyar és délszláv népelemek telepedtek le a falvakban. Később a betelepedés aránya jelentősen megváltozhatott, hiszen 1720-1780 között kb. 44000 magyar és délszláv költözött a megyébe. E betelepedők fejlettebb mezőgazdasági kultúrát aligha hozhattak magukkal, hiszen a vándorlással járó megpróbáltatások erősen igénybe vehették anyagi erejüket. Ezt mutatja az a tény is, hogy a németség későbbi betelepítése során érintetlenül maradt területek jelentős részét - még a XIX. század közepén is - intenzív hasznosítás alatt nem álló erdők és mocsarak borították. Nem ez volt azonban a német betelepítések sorsa. Már a század első évtizedében induló, majd újabb két rátában megismétlődő, főként a Tolna megyén keresztül történő betelepítés - amely 1780-ra kb. 15 000 svábot hozott a megyébe 57
