Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl… c. könyvéből - Az északi sarkkörön túl
A menázsiosztásnál megtudtam, hogy Árpáddal nem egy helyre megyek. Árpád hat, én öt napi élelmet kaptam. Elindultunk az állomásra, süvített a hideg északi szél, hordta a havat. A nagy hóviharban alig vonszoltam magam. Falemezből készült bőröndöm Árpád vitte. Tele volt szovjet 8., 9. és 10. osztályos tankönyvekkel. Tanultam állandóan. Az oroszt ekkor már anyanyelvi szinten beszéltem. A Sztolipin vagonnál, a hírhedt vologdai őrök vettek át minket. A vologdai területről származtak, és szállóigévé vált: „Vologdszíj konvoj sutyit nye ljubit" a vologdi őr nem szeret tréfálni. A szerelvényünk üres vagonokat vitt, ehhez kapcsolták a zöld Sztolipint. Nem állták körbe őrök, kutyákkal. Nappal volt, de egy lelket sem láttam. Csak vasutasok járkáltak ide-oda a sinek mellett. Parancsra beszálltunk. Árpád, egy román egyetemi tanár, pár német és szovjet rabok kerültünk egy fülkébe. Már voltak bent, velünk egészült ki a fülke létszáma huszonnégyre. Legtöbben szovjetek voltak. Már az első napon tapasztaltuk az őrség embertelen bánásmódját. Naponta egyszer engedtek ki WC-re, vizet is csak fél pohárral adtak. Gyakorlott „utazóhoz" illően nem ettem sós halat, sőt kenyerem felét is megosztottam egy némettel. A szomjúság így annyira nem kínozott. A többiek, főleg a németek, indulás előtt jól teleitták magukat. Nem gondoltak arra, mi lesz, ha nem engedik ki őket WC-re. Első este csak proverka volt, a vízosztás és a WC elmaradt. Éjjel már csobogott alá a felső polcokról a vizelet. A fentiek nem bírták tartani a bakkancsukba engedték, azokból pedig folyt a fülke falán iefelé. A bűz kibírhatatlan volt. Szerencsés helyen ültem, engem nem ért az áldás. A román professzort annál inkább. Hasztalan kértük az őrparancsnokot, hogy engedje meg, hogy a fülkében rendet tegyünk, hogy legalább egyszer engedjen ki WC-re. Hajthatatlan maradt. A professzor egyre csak hajtogatta, szerencsére németül, hogy panaszt emel. Oroszul nem tudott bíztam, nem tud panaszkodni egy esetleges ellenőrzés alkalmával. Ami be is következett. A harmadik napon Kotlaszban felszállt egy kapitány. Sorra járta a fülkéket, érdeklődött a bánásmód iránt. A fülkénkben lévő oroszok és jómagam közöltük, minden rendben van. Tudtuk jól, ha panaszkodunk, akkor jön a megtorlás. Hiszen a Szovjetunióban is mindig az erősebb kutya megy a járdán, vagy mit ér a harag, hatalom nélkül. A román ellenben mondta a magáét, annyira, hogy a kapitány felfigyelt rá. - Ki tud németül? - hangzott a kérdés. 97
