Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - A szökés
hétig voltunk távol a lágertől, így alakultak ki a különböző vélemények. Aztán egyik nap, amikor már eltűntek rólunk a kiadós verés nyomai, a délutáni létszámellenőrzésnél közszemlére kiállítottak bennünket a bajtársaink elé. Az összegyűltek előtt fel kellett lépnünk a dobogóra, amelyről a különféle parancsokat olvasták fel a láger népének. Mindenki láthatott bennünket. Mi megpróbáltunk bátran és dacosan viselkedni. A Félkarú egyre csak lehordott, mindennek elmondott bennünket. A fiúk némán, de együttérzéssel voltak velünk. A szemle után már nem a láger fogdájába kísértek el bennünket, hanem a táboron kívüli és az őrszázad körletében lévő katonai fogdába kerültünk. Itt éjjel-nappal fegyveres őr vigyázott ránk. Valamivel jobb volt a koszt, mint a lágerben. Aztán augusztus 4-én teljesen újszerű katonaruhába kellett átöltöznünk. Kaptunk egy gimnasztyorkát, nadrágot, egy katona sapkát, amelyen nem volt vörös csillag, használt de jó állapotban lévő csizmát, 2 rend fehérneműt, kis katonai hátizsákot. Másnap 5-én reggel korán két őr és a politikai tiszt kíséretében egy teherautó Vorosilovgrádba szállított bennünket. Arra emlékszem, hogy a város főterén egy magas beton alapzaton egy T 34-es tank állt, körülötte soksok virág. Ez volt a város emlékműve a város felszabadításáért vívott szovjet elesetteknek. Aztán egy széles utcán haladtunk, amely megint térré szélesedett ki. Itt egy nagy épület kapuján az udvarra hajtott be a kocsi. Mi ülve vártuk a fejleményeket. Nem kellet sokat várnunk, mert máris megjelent három tányérsapkás katona, sapkájukon kékszínű szalaggal. A poltiszttel való értekezés után intett az egyik, akinek valamiféle rendfokozata volt, hogy szálljunk le az autóról. Ennek megtörténte után -most először- bilincset kaptunk a csuklóinkra, és az egyik katona vezetése alatt bevonultunk az épületbe. Rácsos ajtón léptünk be egy folyosóra, amelyet egy ott álló katona nyitott-zárt. Aztán megint egy rácsos ajtó, lépcsőn föl, újabb rács, újabb folyosó, míg végül egy szürkére festett nagy kétszárnyú ajtó előtt lévő padra kellett leülnünk. Próbáltunk beszélgetni, de az őr azonnal ránkförmedt, hogy nincs beszélgetés. Vagy félórai várakozás után kinyílt az ajtó és egy sötétkék vagy fekete egyenruhát viselő ember mondta, hogy menjünk be. A terem nem volt túl nagy és azonnal látszott, hogy bírósági tárgyalóteremben vagyunk. Most értettem meg, hogy mit jelentett az épület homlokzatán lévő felirat: Voennij Tribünéi. /Katonai Törvényszék/ 66
