Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - A szökés
szágútról nem fogunk letérni ha teherautó jön. Miért bújkálnánk? Talán megszán bennünket egy sofőr és felvesz a platóra. Gondosan eloltottuk a tüzet és kimentünk az országútra. Az első pár száz méter gyaloglása nagyon kínos volt, mert az éjszakai gyaloglástól izomlázat kaptunk. Káromkodva, sziszegve meneteltünk. Csak nem jött egyetlen teherautó sem, amelynek vezetője megszánt volna bennünket. Már vagy három kilómétert is megtettünk, amikor a hátunk mögött a távolban feltűnt egy autó. Reménykedve vártuk, hogy utolérjen bennünket és mi felkapaszkodhatunk rá. Azonban a teherautó ránk dudált és nem lassítva tempóján ott hagyott bennünket az út szélén. Nem volt szerencsénk. Kissé lehangolódva gyalogoltunk a mind jobban bealkonyodó nyári koraestben. Egymás mögött, libasorban mentünk a végtelennek tűnő poros úton. Az utolsó csepp ivóvizünket megittuk vacsora után és most újra jelentkezett a szomjúság. Ez volt a legnagyobb bajunk, mert itt Oroszországban nem voltak olyan közel egymáshoz a faluk, mint otthon. Mint már említettem, legelői kutak sem voltak. Csak a véletlenre voltunk bízva, hogy valahol vizet találunk. Ezt magunkban tudomásul vettük és egyikünk sem tett szemrehányást a másiknak, hogy erre nem gondolt. Közben két teherautó is elhúzott mellettünk, de egyik sem vett tudomást rólunk. Már újra virradni kezdett, amikor a távolban az úton, amerre mi is mentünk egy teherautó állt az út szélére húzódva. Meggyorsítottuk a lépteinket, hogy mihamarabb odaérjünk az autóhoz. Amikor közelebb értünk, láttuk, hogy a sofőr a defektes kereket javítja. Odaértünk hozzá. Úgy látszott nem nagyon örül az érkezésünknek. Mi nem tudtunk arról, hogy gyakran megtörtént az, hogy a leállított, vagy elromlott teherautókat a mindenféle kóborló csavargók nem egyszer kifosztották és a sofőrt is jól helyben hagyták ha ellenkezett, vagy próbálta a rakományát védeni. A mi emberünk is talán ilyen csavargóknak nézett bennünket, mert a földről felvette a szerelővasat és azt a kezében tartva nézegetett bennünket. Nem mentünk egészen közel hozzá, pár lépésnyire tőle megálltunk. Én megkérdeztem tőle, hogy segíthetünk e valamiben. Mivel midhármunkon kopottas katonaruha volt, talán leszerelt katonáknak nézett bennünket, ugyanis itt Oroszországban az volt a rend, ha a katona leszerelt, minden felszerelését mag ka óta, kivéve a fegyvert. Gyanakodva méregetett bennünket, hogy megnyugtassam még hozzátettem, hogy nincs oka a gyanakvásra, nincs rossz szándékunk. Szívesen segítünk, ha akarja. Ha nem, hát megyünk tovább. A sofőr talán mégis hitt a szavaimnak, mert megkérdezte, hogy hová megyünk. Nem tudtam válaszolni rá, mert közeli városnevet nem tudtam mondani és így azt válaszoltam, hogy Kievbe. 37
