Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - Az utolsó napok
lást. Sajnos ez is csak remény maradt. Az oroszok sokkal délebre, Mohácsnál, Apatinnál, még november elején átkeltek a folyón, sőt a Délről a Dráván is, és így harapófogó kezdett kialakulni. Ekkor vontak ki minket a hídfőből és vezényelték ezredünket Budapest keleti előterébe. És most újra itt vagyok, de már mint fogoly. Útban az ismeretlen felé. Egy magas töltés vezet a hídhoz Solt felől. Ezen az úton nem lehetett menni. Teljesen tele volt oroszokkal akik az átkelésre vártak. így bennünket belezevartak a töltés mellett lévő árterület derékig érő vizébe. Vagy két kilómétert tettünk meg így,a derékig érő vízben éviekéivé. Nem tudom hányán értünk végre egy magasabban lévő föld-darabra, ahol levágott kukorica kévék voltak kupacba rakva. A sztarsinal itt megállította a menetoszlopunkat. Megszámoltak bennünket. Az oroszok egvmásközt tanakodtak. Úgy látszik ió páran hiányozhatnak, mert veszekedtek Is egymás között. Ezt nem értettük de kéz és hanglejtésükből erre lehetett következtetni. Végre valami megállapodásra juthattak, mert felénk fordult a figyelmük. A sztarsinal megengedte, hogy a kukoricakévékből tüzet rakjunk és az mellett szárítsuk meg ruházatunkat. Hamarosan fellobbantak a tárbortüzek és ha enni megint nem kaptunk, de legalább a tüzfelőli oldalunk melegedett. Most újra a kis zsírosfazekunk volt az egyetlen táplálék forrásunk. Újra nyalogattunk egy kis zsírt. Cigarettánk még mindig volt. A vízben való gyaloglás alatt ugyanis a fejünkre raktuk a málhazsákjainkat, így azok szárazak maradtak. Most nagy megelégedéssel feküdtünk le a tűz köré és fújtuk a cigaretta füstöt a téli éjszakába. Vagy nyolcan-tízen vettük körül a mi tábortüzünket és felváltva aludtunk egy keveset: Nem nagyon sikerült aludni, mert a nedves vizes ruhában nagyon fáztunk. Ha el is bóbiskoltunk,a saját vacogó fogunk csattogása és a remegés ébresztett újra a valóságra, hogy hol is vagyunk. De elmúlt ez az éjszaka is. Amint kivirradt, az oroszok azonnal sorakoztattak bennünket és útnak indultunk. Néhány kilométer gyaloglás után az útszélén néhány üstház állt benne bográcsokkal. Mellettük egy katonai teherautó, néhány katona és néhány idősebb magyar asszony. Az útszélén fonott vesszőkosarakban valami zöldes-sárga volt. Amikor a helyhez értünk, megállást parancsoltak. Tudtunkra adták, hogy enni kapunk. A kosarakból amelyekbe zsákból bélés volt terítve, elkezdték osztani az „ennivalót". Most a változatosság kedvéért nem krumplit, hanem sárgaborsót osztottak. Am a kérdésre, hogy miért van kosárban az étel az asszonyok azt mondták, hogy állandóan főznek, mert két három sőt négy csoport fogoly is elmegy naponta 19
