Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl… c. könyvéből - A különleges lágerben

Fújt a szél, szembe hordta a havat. Az emberek nyakig begombolt, feltűrt gallérú télikabátban, lehajtott fejjel igyekeztek haza. Rémülten néztek rajtam végig, amikor megláttak kezemben a pufajkával, busláttal /mikádő/, kigombolt vászonkabátban, alatta horgolt atlétában. A sarkkörön túli területhez képest nyárnak tűnt az itthoni időjárás. A csupasz mellemet látva a szembejövők még jobban fáztak. Az utcánkba lépve nagy léptekkel haladtam az ismerős aprócska házak mellett. Ismertem minden házat, minden kaput. A sötét ablakok mögött lelki szemeimmel ismerős arcokat láttam. Itthon voltam. Hihetetlennek tűnt. Nem tudtam álom-e, vagy valóság? Istenem, igaz lehet? Igaz, hogy nyolc év után ismét az utcánk aszfaltján lépkedek?

Megálltam az alacsony, sárgára vakolt ház előtt. Elől a háziak laktak, édes- } anyám az udvarban lakott. Megfogtam a kapu kilincsét. Felugatott a háziék kutyája. Hirtelen arra gondoltam, rossz helyen járok. Megfeledkeztem a kutyáról.

Körülnéztem, minden ház a helyén, tehát jó helyen járok. Nem volt bátorságom bekopogni. Gondoltam egyet és elindultam édesanyám barátnőjéhez. A fia jó barátom volt, őket akartam megkérni, hogy szóljanak anyámnak. Fele- útról visszafordultam, majdnem éjfélkor nem zavarhatok idegeneket. A háziak ablaka alá érve a járda melletti füves részről lábammal lekotortam a havat, leterítettem a buslátot a földre, ráfeküdtem, a pufajkámmal takaróztam.

Nem jött álom a szememre. Attól tartottam, ha egy rendőr jön, lakás hiányában ismét elvisznek. Felkeltem. Bátorságot erőltettem magamra, bekopogtattam a háziak ablakán. Incike a háziasszonyunk lánya nézett ki az ablakon.- Gyurka?

Fejemmel intettem: nem.- Ernő?

Nemet intettem ismét.- Szent Isten a Béla! -sikoltott fel.

Nagy nehezen magához tért, és édesanyjával meg fivérével jöttek a kapuhoz.

Sírva borultak a nyakamba, össze-vissza csókoltak, tapogattak, hogy tényleg élek-e? Bementünk a konyhájukba. Megkértem Incikét, hogy kíméletesen közölje anyámmal, nehogy baj legyen.

Incike rohant az udvari lakásba, annak ajtaját anyám soha nem zárta be- Margit néni, Margit néni, azt álmodtam, hogy megjött a fia!- Hol a fiam? - kérdezte anyám szegény, és már kapta magára a pongyoláját.

139