Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl… c. könyvéből - A különleges lágerben

- Nettünk a konyhában - mondta Incike, és együtt 'rohantunk vissza.- Béluskám! Drága Bétámé

Többet nem tudott mondani, öleltük, csókoltuk egymást. Könnyes szemekkel csókolgattam anyám gondoktól ráncosodott arcát. Leírhatatlan boldogság, öröm töltötte be a konyhát. Sírtunk, nevettünk. Beszélgetni nem tudtunk.- Nem bánom, akármi is van a lábaiddal, lényeg az, hogy élsz, hogy végre itthon vagy!- ismételgette szüntelenül.

Reggel öt óráig beszélgettünk. Édesanyám munkába indult, én pedig lefeküdtem abba az ágyba, amelyből nyolc év és hét nappal azelőtt felkeltem. Elaludtam.

Nyolc órakor elindultam, hogy a Debrecenben lemaradt társaim szüleit értesítsem, fiaik jönnek haza, itt vannak Magyarországon. Útközben találkoztam egy nénivel köszöntöttem.- Béla te vagy? kérdezte visszafordulva. -Az egész város azt beszéli, édesanyád megzavarodott, mert hajnalban azt kiabálta végig a városon: „Megjött a fiam! Megjött az én Bélám!" Senki sem hitte el, azért gondolták, hogy megbomlott az esze.

Bátyám csak az akcentusomat furcsállotta. Öcsémet nem ismertem meg. Tízéves szőke kisfiúként láttam utoljára, most majdnem 190 cm magas, kisportolt, széles vállú, sötét gesztenyebarna hajú, meglett fiatalember állt előttem.

140