Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl… c. könyvéből - A különleges lágerben

- Mondja fiatalember, véletlenül nem kaposvári? -szólítottam meg, mert nekem úgy tűnt, hogy negyedik elemibe együtt jártunk.- De igen.- Ismeri-e Sugárékat?- Igen.

Azután sorban érdeklődtem a szomszédainkról, majd rátértem családomra.- Ismeri-e a Keményfi nénit, mit csinál, hogy van?- Igen jól ismerem -válaszolta-, a középiskolai kollégiumban szakácsnő, tudtommal jól van.- Hát a gyerekei, a fiai, a Gyuri és az Ernő mit csinálnak? kérdeztem testvéreimről.- A Gyuri kohómérnök Sztálinvárosban, Ernő, ha jól tudom a Budapesti Honvédban kosárlabdázik és itt tanul Pesten valamelyik gimnáziumban -tájékoztatott.- Hát Bélával mi van? -érdeklődtem magamról, megremegett a hangom, féltem, hogy elárul.- Szegény gyerek meghalt, agyonlőtték az oroszok.- Honnan tudja?- Ott voltam a gyászmisén, amit az édesanyja mondatott érte. Ne haragudjon, nekem be kell vonulnom a laktanyába, a társaim már készülődnek, -elköszönt és távozott. Borzasztó érzés lett rajtam úrrá, csak most döbbentem rá, hogy anyám halottnak hisz. Én pedig élőként megyek haza. Hogyan állítsak be? Hogyan nyissam ki anyám ajtaját? Mitévő legyek? Mit szól majd édesanyám, hogy fiának mindkét lába béna? Sírás környékezett. Közben a vonat gyorsan nyelte a kilométereket. Lajos bácsi a szemben ülőkkel társalgóit, elmondta, honnan jövünk. Felőlem érdeklődtek. Lajos közölte velük, hogy az imént miről értesültem, azért vagyok szótlan.

Éjjel tizenegy óra körül futott be a vonatunk abba a városba, ahonnan nyolc év és hét nappal azelőtt tizenhat éves koromban elvittek. Kiszálltunk. Nem volt bátorságom elindulni. Rábeszéltem Lajost, igyunk valamit. Féldeci rum után megöleltük egymást, búcsúzóul.- Lajos bácsi, ne haragudj, nem hívlak, nem tudom milyen lesz a viszontlátás.- Bélám, nem is mennék, hajnalban indul a buszom, különben sem szeretek résztvenni az ilyen viszontlátásban -mondta, és mégegyszer megöleltük egymást.

138