Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl… c. könyvéből - A különleges lágerben
Látta-e apámat, férjemet, testvéremet... stb. Röpködtek a nevek. A civilek minden olyan egyenruhást, mint a miénk, a közeli italboltban megvendégeltek. Nekem is meg kellett innom egy pohár bort. Megköszöntem és elsiettem a forgalmi irodába, ahol megtudtam, hogy tíz órakor indul egy gyors Pestre. Visszamentem a többiekhez, javasoltam, hogy a gyorssal menjünk tovább. Csak páran hallgattak rám, arra hivatkoztak, hogy nem vagyunk jogosultak gyorsvonatra. A megyénkből való Lajos bácsi csatlakozott hozzám, és vagy negyvenen felkapaszkodtunk a gyorsra. Nem néztem meg mi van a kocsi oldalára írva, csak egy érdekelt: Pestre menjen. Minél előbb lehessünk otthon. A vonat kifutott a pályaudvarról, robogott a szép magyar rónaságon a főváros felé. Szótlanul, felajzott lelkiállapotban gyönyörködtem a tájban. A csendet a kalauznő éles hangja törte meg.- Az új felszállók jegyeit kérem! Átnyújtottam az utazási igazolványomat. Kezében megforgatta, majd így szólt:- Ez nem érvényes gyorsvonatra, sem párnásra! A következő állomáson leszállítom -mondta ellentmondást nem tűrő hangon.- Engem nem érdekel, hogy milyen vonatra és hová szól az utazási igazolványom, egy érdekel, mielőbb édesanyámnál legyek -válaszoltam elszántan. Hagyja békén ezeket a fiúkat! -szólt fölugorva egy katonatiszt. -Hosszú évek után most jönnek haza, azt sem tudják, otthon mi vár rájuk, szeretnének mielőbb hazaérni, és maga nem szégyellné őket leszállítani! A kalauznő piros lett, mint a rák, sarkon fordult, eltűnt, Budapestig nem láttam. Kora délután gördült be a vonatunk a Nyugati pályaudvarra. Sokszor jártam Pesten, szüleim onnan származtak, tudtam, hogy a 46-os villamossal kell átmennem a Keletibe, ahonnan indul tovább a vonatom. Tévedtem. A villamossínek helyett a trolibusz felsővezetéke fogadott. A keleti pályaudvar épülete aládúcolt állapotban állt, folyt a helyreállítása. A gyorsvonatunk öt órakor indult. Lajos bácsival és a két taszári szabadsá- gos katonával a váróteremben telepedtünk le. A hajdúnánási repülős katonák hazai sültkacsával kínálgattak. Csak almát fogadtam el. Óvatos voltam, hisz majd egy évtizede nem ettem húst. Amint ott ropogtattam az almát, egy munkaszolgálatos katona ment el előttem. Ismerősnek tűnt. Társai Tibinek szólították. 137
