Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl… c. könyvéből - Az északi sarkkörön túl
- Kamerad! Meg kell tanulnod járni! így nem élhetsz! Van köztünk asztalos, készítenek neked mankókat, mi pedig segítünk elsajátítani a mankóval való járástmondta kedvesen, tolmács segítsége nélkül alig értettem meg a hamburgi tájszólást. Nemcsak Hans megértése jelentett eleinte gondot, hanem a hallei Erick Bekker is szörnyű nyelvjárással beszélt. Őket a többiek is nehezen értették. A barakkszobában a dohányzást nem engedték meg, az előtérben cigarettázhattunk. Ilyenkor valaki mindig elmondott egy átélt kalandot. Egy alkalommal a Königsberg környéki halász szórakoztatott bennünket halászkalanddal, amikor befejezte, megszólalt Erick.- Fritz, most modd el németül, mert egy szót sem értettem! A német nyelvtudásom sokat gyarapodott, kitűnő nyelvtanfolyamom volt. A második héten meghozták mankóimat. Nem müasztalos készítette, de a célnak nagyon megfelelt, masszívnak csinálták. Azonnal kipróbáltam. Felhúztam a válenkimet -addig vászonbakkancsban jártam,- ez már mereven tartotta a bokámat. A németek megfogták a mankókat, segítettek felállni. Izgatottan markoltam meg a fogantyúkat, sikerül-e annyi idő után kiegyenesednem, felállnom? Kivert a veríték. Agyamban egymást kergették a gondolatok, mi lesz, ha nem megy? Az újabb sikertelenség lelkileg visszavet, és többé nem lesz lelkierőm a kísérletezéshez. Aggódás fogott el a jövőmért. Béla, sikerülni fog, biztattam magam! Járnod kell! Közben úgy szorítottam a mankókat, mintha sosem akarnám elengedni. Nagy lendületet vettem, felálltam. A mankók már a hónom alatt voltak. Segítőim elengedték a mankókat. Először álltam a lábaimon egyedül, négy év után! Aki még nem feküdt egyfolytában négy esztendeig, annak fogalma sincs az engem ért hirtelen örömről. Álltam! Örömkönnyek csordultak ki szememből. Leírhatatlan boldogság töltött el. Kissé megemeltem a mankókat- csodálkozva tapasztaltam, nem estem el- előreraktam, és rögtön egyszerre utánahúztam lábaimat. Természetesen segítőim ott álltak mellettem, hogy szükség esetén elkapjanak. Bajtársaim nem követtek, távolból figyeltek. Mentem és mentem, a bejáratig és vissza. Nem vacsoráztam, csak gyakoroltam a járást. Másnap kimerészkedtem a szabadba, egészen az étteremig. A szöges makóim nem csúsztak meg a hóban. Többszöri pihenéssel, de eljutottam az étkezdébe, és annyi év után asztalhoz ülve ettem. Pár hét múlva magamat szolgáltam ki. 103
