Knézy Judit: Fejezetek Somogy megye néprajzából - Iskola és Levéltár 36. (Kaposvár, 1992)
III. - Fehér vászonviselet, somogyi hímzőasszonyok vászonmunkái
-32 A szabadrajzú fehér hímzéseknél a díszített felületek is megnövekedtek, ezek szerkezetét előre ki kellett jelölni. Kékitőbe mártott lúdtollal írták szíves, ágas, tojásos, szőlős, ótnás, S-betűs, M-betűs, 8-as nevű minták kontúrjait, amelyet azután kitöltöttek. A különféle szegőzések, szálvonások, vagdalások, varrt csipkék, csavart öltések és a pókvarrás sem volt ritka a Koppány-menti és a Sziget vidéki munkákon a XX. század elején. Jobbmódú gazdák lányai a bonyolultabb öltéseket a polgáriban sajátították el. A keresztszemes varrás, mint technikájában egyik legősibb, már a középkorban is kedvelt volt. A gyönyörű somogyi népi keresztszemes gazdag mintakincse reneszánsz hatásokat őriz: rozetták, olaszkorsós, illetve vázás virágkompozíciók, szegfűk, gránátalmák, pávák, pelikánok mellett csak a népi munkákra jellemző rozmaringos és lóhereleveles sorok többnyire piros, részben kék, vagy piros-kék fejtő pamuttal készültek. A hódoltság alatt oly virágzó úri hímzés hatása kétségtelen. A házaló szlovák gyolcsosok más fonalas munkák mellett keresztszemeseket is hoztak a Dél-Dunántúlra a gazdag hímzéskulturáju Felvidékről közvetítve az otttani motívumokat. A keresztszemes egykor elterjedtebbek lehettek, mint a fennmaradt tárgyi anyag azt bizonyítja, nemcsak ingeken, kendőkön, de halotti lepedővégeken, lakodalmi dísztörölközőn (un. mosdőzó kendő a menyasszony kezében), sőt különleges jelentőségük volt. A piros keresztszemes egyébként a fiatalság színe férfiingeken megyeszerte, a nők un. szúkimegjein a Külső-Somogyban és a Kapos mentén. Egyes községekben a vőlegénying nyakára kakasos díszsor került (Koppány mente). Egyébként mindenféle vászontextilián tulajdonjegyek vagy monogramok is-készültek piros keresztszemessel. A megyében élő németek is kedvelték a piros, piros-kék keresztszemest, nemcsak alsóneműiken, de dísztörülközőiken, jegykendőiken is cifra gótbetűs monogramok, feliratok is kerültek ezekre a darabokra. A Dráva menti horvátok (Lakócsa és környéke) inkább szőttesdíszeket tettek a női ingek ujjára, szoknyák szélére, de többszínű keresztszemes és laposöltéses sűrű mintázat került az asszonyok fejfedőjére, a pocelicára, melyet hátul helyeitek el a hajkontyra. A férfiak ingmellét—különösen, ha fiatal volt—színes laposöltésekkel esetleg fehér hímzéssel díszítették. . . Buzsák, Táska, Tótszentpál és Varjaskér nagybereki horvát falvak asszonyai sajátos hímzéskultúrát alakítottak ki. A férfiingek mellére, gallérjára, kézelőjére szabadrajzú fehérhímzéseket készítettek még az első világháborút megelőzően, de az ingmell alján szerették a piros keresztszemes díszes monogramot. Az idősebb asszonyok szűkített hétköznapi vagy bő ünnepi ingujjának díszítésénél megőrizték a mértanias fehér hímzéskincset. A fiatalasszonyok bő ünnepi ingét eleinte hosszanti irányban csak szőttesmintákkal díszítették, főként piros színnel, később ezt a szőttesdíszt külön varrták bele és az összeöltések mellett a szőttessel azonos színű fejtőcérnával a szőttesmintánál kissé lazább, szabadabb hímzett csíkokat is készítettek. Majd hímeztek önállóan is kék-piros mértanias mintákat fiatal nők szűkített ujju ingére. Ennek egyik fő motívuma a kersztszemes csík, és egy játékos lánc- és felöltésekből álló kék-piros csíksor, a vézás, amely gyermekágyas díszlepedők piros-kék szőttescsíkjai mellett is előfordult éppúgy, mint a piros mértanias dísz a piros szőttescsíkok mellett. A falusi nép öltözete évszázadokon keresztül többnyire a házilag előállított len- vagy kendervászonból készült. Az un. fehér ruha, fej'ér ruha nőknél ingből és szoknyából, férfiaknál ingből és gatyából állt. így tartották számon a XVII—XIX. századi iratok (perek, hagyatéki leltárak). Pásztorok, cselédek, inasok bérezésében is szerepelt, hogy hány pár fehér ruha jár nekik évente. Nagy melegben egy réteget vettek fel ezekből, hidegebb időben lehetett alsó és felsőing, két réteg gatya. A nők viszont télen-nyáron több alsószoknyát vettek fel a felső alá. A vászonruházatot a család asszonyai varrták kézzel. A lakodalom előtt az un. szabás alkalmával a rokon nők is besegítettek, előre kimérték, kiszabták az új párnak szükséges ingeket, szoknyákat, gatyákat, kötényeket, kendőket és segítették összevarrni. A hagyományos paraszti vászonöltözéknél a szőtt vásznat vették alapul (50-70 cm széles), és négyszegletes darabokból—szabásminta nélkül—varrták, illesztették, ráncolták össze a ruházatot. A gatya lehetett 2 szeles (mindkét szára 2-2 vászonszélből) vagy 10-13szeles is. Korábban kissé szű- kebb, a XIX. század közepén már inkább a bővebb gatya—különösen ünnepen—volt divat, más Szabású a pásztoré, más a paraszté. A lába közé szegletes toldást, ülepet, illetet varrtak. A gatya szélét hímezték alul vagy rojtozták is. A hétköznapi gatya durvább kócvászonbőlkésmU (bükkfagatya).
