Knézy Judit: Fejezetek Somogy megye néprajzából - Iskola és Levéltár 36. (Kaposvár, 1992)

III. - A pásztorok élete, művészete

-40 tettek. A fokossal ki lehetett szabadítani a sertés lábát, ha valahova beszorult, a kampóval hátulról ki lehetett fogni a birkát fejéshez, vagy nyíráshoz. Mindegyik fegyverként is szolgált állatokkal, emberekkel szemben.

Botnak, ostor nyelének szálkamentes kemény vagy félkemény fát használtak fel (szilva, galagonya, mogyoró, vadalma, orgonafa, somfa). Juhászkampóhoz juhar- vagy galagonyafa elhajló gyökere volt jó. Ivópohárnak (csanak) rendszerint galagonyafát választottak, furulyának bodzafát, apróbb zsebbéli tárgyaknak (tükrös, gyuíatartó) kecskerágitó-, ihar-, berek- vagy vadkörtefát, pipaszárhoz szagos meggyfát.

A tárgyak készítéséhez, díszítéséhez csak néhány szerszámot használtak. Faragáshoz igen éles faragókés (bizsók; vagy kusztora) kellett (pengéje borotvából, henteskésből) különböző méretű, hosszúságú és hegyű. Gondosabb faragópásztornál volt fűrész, véső, kalapács, ár, kanálvájó, fúró, harapófogó, reszelő, drkalom (körző), satu, bádognyíró olló, üvegcserép, szegek.

Nem minden pásztor díszítette a tárgyait, csak az ügyesebbje. A betyárokkal cimboráló vagy más rosszban járt és börtönviselt pásztorok általában börtönéveik alatt megtanultak egymástól faragni, szőrmunkát készíteni. Egész faragóiskolák alakultak egyes vármegyei börtönökben; szőrfonást csak a börtönben készítettek, kikerülve inkább faragtak.

A fiatal bojtárok kisméretű tárgyakkal kezdték a faragást: juhászbojtár birkajelölőket, a többi pásztorgyerek vúáglajtorját{létra), gatyamadzagfüzöt készített először.

Nemcsak maguknak faragtak a pásztorok, hanem női hozzátartozóiknak is: vetélőt, mosó- vagy mángorlófát, tükör-és képkeretet, székhátat, dobozt. Igényesebben elkészített daraboknál előfordult, hogy fához, fémhez értő mesteremberekhez fordultak: pl. a kanászfokos fejét kovácstól, rézművestől szerezték be, díszesebb szögeket, pipaszurkálót a tűzszerszámhoz kovácstól. Székhátát, mángorlót, mosóla- pickát, dobozt a bognárral nagyoltatták, szabatták ki, de ők maguk díszítették.

A legrégibb fadíszítési technika a vésés és rovás még a XVIII. században általános volt mind a parasztság, mind a pásztorok körében. Ezzel a felületbe V alakban bemélyedő mintákat vágtak (mértanias háromszögsorok, lépcsőzetes minták, hullámvonalak, levélsorok, fogazások a széleken). A nagyobb kompozíciók négyzet- vagy köralakban (rozetta vagy rózsa) rendeződtek el, esetenként szív vagy tulipán és emberalakok is megjelentek ezzel a technikával. Az ácsok is ezeket a motívumokat használták fel paraszti megrendelőiknek készített ládáikra, fejfákra, fa tornácoszlopokra. A lőportartó szarukon rovott, vésett (később karcolt) technikával sajátos rozetta és emberalaksort tartalmazó un. svasztika díszek szerepeltek. Különféle formájú véső- és körző (cirkálom)kellett ehhez a technikához. A rovások keskenyebb bevájást jelentettek, a vésések felfelé szélesedő, olykor mélyebb bevágásokat).

A XIX. század elején a pásztorművészetben szinte egyidejűleg váltotta fel a vésett technikát és mértanias mintakincset két másik technika a karcolásts spanyolozás. A karcolásnál éles hegyes késsel rajzolták, karcolták be a mintákat a felületre, majd fekete festékes (grafitpor, szénpor), zsíros (lenolaj, kalapzsír, faggyú, pipamocsok) anyaggal bedörgölve feketén érvényesültek a vonalak. Sárgás szint választóvízzel (salétromsav) értek el csonton, vörösesbarnát fán, esetenként piros és zöld színt is vittek fel a tárgyakra.

A spanyolozásnál, spanyor munkáknál elinte a V alakban kialakított véséseket töltötték ki színes spanyolviasszal, később, hogy a minták jobban benne maradjanak, a vájatokat alul vették szélesebbre, hogy a forró rézkanállal belenyomkodott spanyolviaszt jobban tartsa, erősebben rögzítse. A spanyolozásos technikát valószínűleg a merino birkákkal hazánkba jött pásztorok terjesztették el. Mindenfelé felbukkant Magyarországon, de legáltalánosabb a Dunántúlon volt, ahol sajátos stílusa alakult ki. A legrégibb évszámmal ellátott darab 1813-ból való, és a Somogy megyei Kopárpusztáról került elő: egyszínű piros spanyolozásos borotvatartó már remekbeszabott példánya e stílusnak. A piros mellett később piros-fekete, piros-kék, piros-fekete-kék-zöld spanyolozásos munkák is elterjedtek.

A karcolt és a spanyolozott technikával már szabadrajzú mintakincs alakult ki, amelyek elsősorban reneszánsz eredetű madár (szájában virágot tartó madár) és virágkompozíciókon (vázából szétterülő virágok) alapultak, melyeket festett ládákon, szűr-, szűcshímzéseken, paraszti varrásokon láthattak. A hagyományból átvett stilizált kompozíciókba illesztettek bele saját életükbe is jellemző vonásokat, tölgyfát, tölgylevelet, pásztorokat, kondát, gulyát, birkákat, sőt egyes jeleneteket (mulató pásztorok, betyárok, betyárok elfogása, vadászjelenetek, szarvas, vaddisznónyáj stb.). A kondás általában kondást és disznó