Knézy Judit: Fejezetek Somogy megye néprajzából - Iskola és Levéltár 36. (Kaposvár, 1992)

III. - A pásztorok élete, művészete

-41 kát mintázott, a gulyás, birkás is a maga életének legfontosabb jellemzőit, állatait. Nagyon ősi motívumok is újrafogalmazódtak e pásztormunkákon, mint az életfa, esetenként párban is, vagy a botra feltekeredő kígyó. Ritkábban vallásos motívumok is kerülhettek egyes darabokra. A botok díszítésénél is nyilvánvaló, milyen fontos volt a pásztorember életében. Pl. a botfejet sok esetben (bunkósbotnál) ember, madár vagy állatfejjel díszítették felül, a juhászkampó kosfejben (a duda sípja kecske vagy kosfejben) végződött. A bot felső harmadára került a XIX. század második felében a Kossuth-címer is.

A XIX. század második felében már a domború faragás vált divattá. Ennél a hátteret mélyítették el és a minta domborodott ki reliefszerűen. Átvették a korábbi motívumokat, de domború faragással másként hatott, s ehhez inkább a sötétebb színű fa volt alkalmasabb, míg a karcolozás, spanyolozás szarun és világos színű fán érvényesült szépen.

A somogyi pásztorfaragásokra nem jellemző a fém- és csontbetétes díszítés, mint az Alföldön, kevésbé alkalmazták fatárgyaknál az áttört technikát ( dísztörölközőtartó, fogas, padhát), mint a palócoknál. Sajátos dunántúli formákat őriztek a tenyérnyi nagyságú, négyszögletes tükörfák, a gőzölt marhaszarvból ovális keresztmetszetűre lapított sótartók, amelyeket fával befenekeltek, fa fedelét is díszítették; a kipattintható végű gyufatartók, s a csalafinta fazárral ellátott borotvatartók, a kanászfokosok, a kanál formájú és ka- rélyos fülü ivócsanakok.

A botokon, szarukürtökön gyűrűszerű mezőket alakítottak ki, s ezekben helyezték el a virágfüzéreket, virágokat, állatokat, jeleneteket; s a mezőket szegődísz zárta. A tükörfán, sótartón fontos volt a tér kitöltése a kompozícióval. Ezt eleinte lazán, levegősen végezték, azután mind erősebben töltötték ki a teret. A jeleneteknél is először szinte tervszerűtlenül helyezték egymás mellé az alakokat, később arányosan, többnyire szimmetrikusan helyezték egymással szembe a figurákat és virágokkal kitöltötték a hátterüket.

A XX. század elején megindult balatoni idegenforgalom, és a műgyűjtők tevékenysége falkarolta a déldunántúli, főként somogyi pásztorok faragóművészetét. De ezzel már a népi iparművészet korszaka kezdődött, amikor már az eladás és nem használati, hanem dísztárgyak készítése a fő cél. Művelői az 1950-es évekig csak pásztorok maradtak. Leghíresebbek id. és ifj. Kapoli Antal, Kálmán István, Tóth Mihály, Boszkovics János, Fehér Lajos, a Jancsikity testvérek, Varga János voltak. A mai faragók közül a legnevezetesebbek Nagy Ferenc és Varga László.