Knézy Judit: Fejezetek Somogy megye néprajzából - Iskola és Levéltár 36. (Kaposvár, 1992)
III. - A pásztorok élete, művészete
-39 A szilaj pásztornak vállalkozó szellemű, bátor, hideget, meleget tűrő embernek kellett lennie. Szembe kellett szálniok széllel, viharral, farkasokkal, betyárokkal, különben a rájuk bízott állatokkal nem tudtak volna elszámolni. Alaposan kellett ismerniük állataik természetét. A régi siska sertés még az embert is szét tudta hasítani agyaraival, olyan vad volt. A birkákat nem lehetett vizenyős helyre vinni, mert mételyt kaptak volna, stb. Kellett tudni melyik állatra lehet kolompot, csengőt tenni, hogy egyenletesen szóljon, segédkezni kellett az elléseknél is. A pásztorok kora gyermekségüktől kezdték a bojtárkodást és fokozatosan mind nagyobb hozzáértést, szakértelmet kívánó feladatot kaptak. Eleinte, mint kisbojtárok segédkeztek, és ezért a számadótól csekély pénzbeli járandóságot, kosztot, a XVIII-XIX. század folyamán ruhaneműt is kaptak. A birkák mellett néhány év múlva anyás, kosos, bárányos, toklós (1-2 éves bárányok mellett) bojtárként tevékenykedtek. A gulyásoknál is lehetett anyás, üszős, bikás, tinós bojtár. A bojtárok rendszerint későn nősültek, így addig a számadó felesége főzött rájuk is, látta el őket. A bojtárok feje a számadó volt, aki korlátlanul rendelkezett beosztottjaival. A legnagyobb felelősség rá hárult, ennek megfelelően a fizetése is a legmagasabb volt. Sokszor úgy határozták meg a járandóságát, hogy abból neki kellett fogadnia a kisboj tárokat. A fizetés módja sokat változott a török kiűzése utáni időtől a XX. század közepéig. Más volt a községek fogadta pásztoroknál, más az uradalmiaknál. Többnyire a pénzbeli fizetés, gabona, só, kenderföld szabad legeltetés és lakáshasználat benne foglaltatott. Az uradalmakban a többi cselédéhez hasonlóan—bár nem azonosan—határozták meg a pásztorok konvencióját. A terményjáradék formája változott, gabonát azaz rozsot, búzát mindig is kaptak; kását, főzelékfélét csak a XIX. század elejéig, akkortól ehelyett inkább káposztásföldet adtak, kukorica helyett pedig 1-1 hold tavaszi alá vagy kukoricának való földet. Az állattartás mellett korábban húst mértek ki, esetenként szalonnát is, vagy mind a kettő volt, de 1848 után a hús kimérése elmaradt. A legeltethető állatok számát többször szabályozták. Szintén szokásban volt a ruhaféle adása is a jobbágyfelszabadításig általánosan: bocskor vagy csizma, csizmafejelés, vászonruha: fejérruha; kabátféle: dolmány, a számadónak szár is, esetleg süvegsagy kalap is. A községi pásztorok pénzt, gabonát, szabad legeltetést kaptak, esetenként pedig kész ételt: ünnepeken kalácsot, bort, első kihajtáskor tojást stb. (kanász pl.), és lakáshasználatot. Külön réteget jelentett az uradalmak méneseinek pásztorsága. Pl. Csurgón a Festetics birtokon 1780-ban volt több nyergeid lovász, hágó mén lovak melletti, Has és pocakos kancák melletti pásztor. Ezek kaptak mentét, nadrágot, kalapot vagy süveget, övét, csizmát, felső kabátot vagy dolmányt, vásznat fehér ruhára, ezenkívül munkaruhát, kötényt, köpenyt, ki mit a rangja szerint. Fejrevalójukon viselték esetenként az uradalom címerét (süvegen pl). A pásztorok életmódja, anyagi és szellemi kultúrája tovább őrizte a hagyományos vonásokat, mint a parasztoké. Élelemszerzésükben még a XIX. század végén, XX. század elején is nagyon fontos volt a gyűjtögetés, madarászat, orvvadászat- és halászat, vadméhek befogásának szerepe. Viseletűkben is több volt a régies elem (kalapjuk más formájú, gatyájuk más szabású, szűrük másféle díszítésű, hajviseletükben tovább őrizték a befont, csimbókba kötött hajukat stb). Sajátos eszközös táncaik a somogyi kanásztánc a kanásznóta dallamaira, furulya-, hosszúfurulya-, dudaszóra igen régi vonását őrizte meg népitáncainknak. A legszebb bujdosó- és betyárdalokat, régi stílusú pásztoréneket tőlük gyűjtötték a népzenekutatók. Tárgyi kultúrájuk is sok hagyományos vonást vitt tovább. Mindennapi és ünnepi használati tárgyaikat is többnyire maguk készítették. Értettek a bőrcserzés egyszerűbb módjaihoz. Bőrből dohányzacskót, pénzeszacskót, ostorsudarat, duda bőr részét készítettek. Ostorra a tereléshez mindegyik pásztornak szüksége volt. Megmunkálták a csontot is, különösena szürke magyar marha szarva volt alkalmas különböző tárgyak készítéséhez (kürt, só, bors, paprikatartó, rühzsírtó, csontláncok). Kobaktököt is használtak tartóedények készítésére (bors, paprika, só számára, ehhez külön alakították növése közben a hébérnek való tököt, de legtöbb tárgyuk a táji adottságának megfelelően fából készült. A visszaemlékezések szerint a pásztorművészet körébe tartozó tárgyak korábban más rétegeknél is megvoltak, mint a furfangos zárás borotvatartók, recés oldalú gyufatartók vagy a tükörtartó dobozok, lőportartó szaruk stb. Egyes formák kialakítása a pásztorok nevéhez fűződik éppúgy, mint egyes díszítési technikák, motívumok, kompozíciók. A legfontosabb eszközük a tereléshez szükséges ostor. Nem volt különösebb eltérés a kanász, birkás, gulyás vagy csikós ostora között, legfeljebb a díszítésben. De a pásztorbotja mindenfajta pásztorra jellemző volt: a gulyásnak bunkósbotot, a kanásznak fokost, (kanászbaltát) a juhásznak kampós végű botot készí
