Nagy Béla: Fradi futballmúzeum. Aranylabdától az első FTC aranydiplomáig (Budapest, 1988)

voltam. A mikor kevésbé bizony csak egy apám és anyám maradt akiket meglehetősen sokan szidtak . . . Volt aki nem értette meg, hogy sokszor csípőre tettem a kezem. Emlegették, hogy közelről nézem a meccseket és még belépőjegyet sem váltok . . . Hát elérhetetlen labdák után, értelmetlenül tényleg nem futottam.

— Az érettségi után újságíróként folytattad „civil” életed. Az MTI-hez kerültél . . . Hoffer Józsi bácsi nemcsak az ifi válogatottba adott helyet annak idején, hanem később ő lett a munkahelyi főnököd is.

— Józsi bácsinak nagyon sokat köszönhetek, hiszen pályafutásom kezdetén szinte apaként karolt fel mind a pályán, mind a magánéletben. Az MTI- ben rendkívül jól éreztem magam, kiváló, segítőkész kollégákkal dolgoztam. Baráti légkörben dolgozhattam.

— Miért hagytad abba az az újságírást? Hiszen még az angliai VB-ről is hangulatosabbnál-hangulatosabb riportokat közöltél a pályán történtekről. A Képes Sportban ez egy közkedvelt sorozat volt. Miért váltál meg az MTI-től?

— Egyszerű a magyarázat: nem tudtam a focit és az újságírást ezen a szinten összeegyeztetni. Sűrűsödtek a mérkőzéseink és én már képtelen voltam becsülettel ellátni a feladataimat a Fradiban, a válogatottban és az MTI-nél. Egyszerűen időhiányban voltam és újságíróként sem lehetett fél munkát végezni. így egy évtized után megváltam az MTI-től.

— Sikereid csúcsán bizonyára jó kapcsolatod volt a sajtóval, a sport vezető szerveivel. Az aranylabda átadása mégsem az esemény rangjához illően történt. A Népstadionbeli magyar—szovjet helyett, a találkozót követő vacsorán! Fájt, hogy végül is csak egy éttermi asztalnál kaptad meg?

— Rosszul esett, hiszen azt megelőzően - de azóta is! — mindig mérkőzésen, közönség előtt történt Európa legjobbjának ez a pár perces ünneplése. Nekem idehaza sokak előtt szinte szégyenlenem kellett, hogy elnyertem ezt a híres trófeát. . . Egyesek nem igen örültek a sikeremnek - dehát én azóta is azzal vigasztalom magam és sűrűn hangoztatom, hogy ez az egyedüli olyan labda a pályafutásom során, amelyet még egyetlen védő sem tudott elvenni tőlem .. .

— Pályafutásod szomorú eseményével a dániai súlyos sérüléseddel hány barátot veszítettél?

— Egyet sem! Csak álbarátokat, akiktől jó is, hogy megszabadultam. A bajban tudtam meg, hogy kik az igazi barátaim.

— Ezt a sérülést minek köszönhetted?

— Nem úgy történt, ahogy Borbély Pál a Népsportban igen korrekt módon azt írta, hogy lelkesedtem, bizonyítani akartam és elveszettnek hitt labdára is rámentem. Én igenis elérhető labdára rajtoltam, de a kapus megakadályozott - szándékosan rámrontott, így került sor a súlyos sérülésre. A kapus kegyetlen, szándékosságához — fényképek bizonyították — kétség sem férhetett! A meccs után még bocsánatot sem kért. Pedig láthatta, hogy hordágyon vittek a stadionból a repülőtérre. . .

9