Nagy Béla: Fradival a Föld körül (Budapest, 1985)

szőttünk. Az angolok Pestre is magukkal hozták túlzott keménységüket és magabiztonságukat, amelyet a Law-hoz hasonló világklasszisokra építettek. Az igazi meglepetés számunkra a kapusuk volt: Manchesterben bizony gyengélkedett, azt hittük, hogy csak lőni kell neki... Ehelyett — ahogy mondják — „kivédte a szemünket”. Még jó, hogy Novák Dezső tizenegyesét mégsem . . . Maradt az 1:0 és jött a sorsolás a harmadik mérkőzésre. A WSC és a Bilbao után most harmadszor.

(Vallók. Arról a röpke párbeszédről, amelyet — a sorsolás eredményére várva — az öltöző sarkában magammal folytattam. „Kihívjátok a szerencsét, Dodó, kellett volna még egy gólt rúgni, ez az igazság. Kizárt dolog, hogy harmadszor is nektek kedvez az a földobott pénzdarab.

Igaz, volt szerencse abban is, hogy eddig eljutottunk, a csapat összteljesítménye alapján ez mégis reális. Csak most, most valóban kellett volna még egy, egyetlen egy gól. Odakinn kettőt rúgtunk nekik, itthon egyet, azt is tizenegyesből. Ilyen ez az átkozott foci. Kiszámíthatatlan, felfedezhetetlen, kiismerhetetlen ... Hihetetlen kihatású semmiségeken múlik. Ne filozofálj — gólt kellett volna rúgni. Még egyszer Manchester — képzeld el.”)

Ebben a pillanatban robbant be az öltözőbe Éry Jóska, a labdarúgó szakosztály akkori titkára: „Budapest! Budapest! Budapest!!”

A Körúttól a Stadionig sokszor álltak meg a járművek ezen a szerdai napon. Alig lehetett bejutni a pályára. A közönség nagyszerű összefogását már az öltözőben érezte a csapat. Még kinn sem voltunk, de már „szikrázott a levegő” a pálya fölött. És ezúttal bizonyítottunk: közönségünk, az angolok és Fortuna előtt is. Gondolom sokak számára feledhetetlen marad Karába Jancsi harmincméteres gólja. Előttem a kép: az angol kapus a bal kezére támaszkodva ül a földön és néz az égre, mint aki azt mondja: nem igaz. És közben 80 ezer ember ujjong.

Jobbkor nem „sülhetett el” Jancsi lába. A „Tüske” második félidőbeli gólja, az más, az már egy lehiggadt, a feladatához teljesen felnőtt gárda nagyszerű összmunkájának a gyümölcse volt: 2:0. De az angolok még ekkor sem vették tudomásul vereségüket, hajtottak. Szépítettek is, 2:1 lett az eredmény.

Győztünk, kivertük a kupaküzdelemből az angol bajnokot. Nem szégyellem bevallani, hogy úgy ahogy voltam, ruhástól ugrottam be a fiúk közé a Népstadion öltözőjének kis medencéjébe az örömben, s a vízben lubickoló játékosok közé.

Jóformán még ruhát sem cseréltem, amikor igen kellemetlen hír érkezett — de csak hozzánk, vezetőkhöz az öltözőbe: a csapat terminusnehézségei miatt egyetlen mérkőzésen kell eldöntenünk a WK sorsát a Juventus ellen, méghozzá Torinóban. Megdöbbentem. Kétségtelen, hogy az első percekben dühös is voltam. Hogy a csudába ne, hisz már szinte éreztük a kupa ezüstjének simaságát a tenyerünkön, s akkor

166