Nagy Béla: Fradisták fényképalbuma. Ferencváros-Uruguay 3-2. Az 1929-es dél-amerikai túra története

tene néha élfordul a legjöbbtól is. Azon a földön meg titánokkal kerül­tök szembe, akiknek szélvészes roha­ma előtt kevesen állanának meg veret­lenül. Bízunk mégis bennetek igaz bizalom­mal. Hiszünk a tudásotokban vak hit­tel. Ezt adjuk útravalóul, s kérjük, hogy ezt az útravalót őrizzétek meg az egész út minden változásán. A többi ne aggasszon. A jelszó ott fénylik zász­lótokon, legyen valósággá: Csak össze­tartás, harc és jókedély! (Nemzeti Sport — 1929. június 5.) ELMENT A FRADI DÉL-AMERIKÁBA Tegnap reggel a párizsi gyorsnál min­denki felfigyelt, aki csak a Keleti pá­lyaudvar rettenetes forgatagában meg­jelent — arra a csoportra, amely há­romhónapos útra indult ezen a vona­ton. A Ferencváros ősapata búcsúzott, a Fradit búcsúztatta az a tekintélyes sereg, amely korán reggel kivonult a pályaudvarra és szeretettel, meleg el- érzékenyüléssel vette körül a csapatot. A csapat és vezetői a kitűzött időben mind megjelentek. Az utazás izgalma ült az arcokon és az érkezők folyton azt számlálgatták, ki hiányzik még, hogy teljes legyen a létszám. A három vezető, Szigeti Imre, Tóth István, Bródy Sándor hamarosan egybegyűj- tötte a kicsiny sereget és már jóval hét óra előtt beszállóit a csapat a le­foglalt harmadosztályú kocsiba, mély Bécsig a túratársaség tanyája lesz. Beszállásig csak a két Takács fivér nem érkezik meg a pályaudvarra, de miattuk nincs aggodalom. Legközelebb laknak, tehát legutolsónak jönnek — mondja valaki. Meg is érkezik hama­rosan a két testvér és most már teljes a létszám. Sőt velük jött édesapjuk, akit minden játékos nagy hangon üd- zöl, jó reggel Takács bácsi. Mert Ta­kács bácsi az egész csapat Takács bá­csija. Nem is a két kitűnő futballista apja, de — szinte úgy tűnik az ember szemébe — az egész társaságé. Pedig mindenkinek itt vannak a hozzátarto­zói. A kisebb, zöld sapkás család kö­rül hatalmas, nagy család alakul, mely­ben nők és férfiak tolongnak, beszél­getnek, osztják a jó tanácsokat. Itt-ott elfátyolosodik a szem, itt-ott meg- csuklik a hang és hosszú ölelésbe fo­nódnak a karok. Szigetiné, Tóthné, Szedlacsiknié, Obitz felesége, Amselné, velük a gyerekek mind ott tolongnak a kocsi körül és búcsúznak végeszaka- datlan búcsúzással. Mindenki uralkodni igyekszik magán, mégis mindenkin lát­szik a meghatottság, de a Hungler há­zaspár valóságos rekordot állít fel a búcsúzással. Nincs senki, akit ki ne kísért volna valaki. Közben a vonat kocsiját zászlócskákkal díszítik fel s Békés mester a búcsúztatók mindegyi­kének a kezébe nyom valamilyen zász­lót. Az egyik zöld-fehéret, a másik nemzeti színűt kap, hogy legyen mivel integetni az ablakból az indulás pilla­natában. Az egyik zászlócska a kocsi mellé hull az olajos földre, Furmann édesanyja léhajol érte és simogatva, óvatosan tűzi a kocsi oldalára. Fény­képészek ostromolják a kocsit és a cso­portot. Kisebb, nagyobb csoportokba terelik a gárdát és csattognak a gé­pek. Az idő így gyorsan telik és az utazók lassanként a kocsiba vonulnak. Ekkor érkezik egy ember nehéz ládát cipelve és egyenesen Szigeti Imréhez tart. A Zwack gyár sportszerető tulaj­donosa küldötte a telt ládát, melyben minden elutazó számára egy-egy üveg Unicum foglalt helyet. Az ajándék na­5

Next

/
Thumbnails
Contents