Nagy Béla: Fradisták fényképalbuma. Ferencváros-Uruguay 3-2. Az 1929-es dél-amerikai túra története
tene néha élfordul a legjöbbtól is. Azon a földön meg titánokkal kerültök szembe, akiknek szélvészes rohama előtt kevesen állanának meg veretlenül. Bízunk mégis bennetek igaz bizalommal. Hiszünk a tudásotokban vak hittel. Ezt adjuk útravalóul, s kérjük, hogy ezt az útravalót őrizzétek meg az egész út minden változásán. A többi ne aggasszon. A jelszó ott fénylik zászlótokon, legyen valósággá: Csak összetartás, harc és jókedély! (Nemzeti Sport — 1929. június 5.) ELMENT A FRADI DÉL-AMERIKÁBA Tegnap reggel a párizsi gyorsnál mindenki felfigyelt, aki csak a Keleti pályaudvar rettenetes forgatagában megjelent — arra a csoportra, amely háromhónapos útra indult ezen a vonaton. A Ferencváros ősapata búcsúzott, a Fradit búcsúztatta az a tekintélyes sereg, amely korán reggel kivonult a pályaudvarra és szeretettel, meleg el- érzékenyüléssel vette körül a csapatot. A csapat és vezetői a kitűzött időben mind megjelentek. Az utazás izgalma ült az arcokon és az érkezők folyton azt számlálgatták, ki hiányzik még, hogy teljes legyen a létszám. A három vezető, Szigeti Imre, Tóth István, Bródy Sándor hamarosan egybegyűj- tötte a kicsiny sereget és már jóval hét óra előtt beszállóit a csapat a lefoglalt harmadosztályú kocsiba, mély Bécsig a túratársaség tanyája lesz. Beszállásig csak a két Takács fivér nem érkezik meg a pályaudvarra, de miattuk nincs aggodalom. Legközelebb laknak, tehát legutolsónak jönnek — mondja valaki. Meg is érkezik hamarosan a két testvér és most már teljes a létszám. Sőt velük jött édesapjuk, akit minden játékos nagy hangon üd- zöl, jó reggel Takács bácsi. Mert Takács bácsi az egész csapat Takács bácsija. Nem is a két kitűnő futballista apja, de — szinte úgy tűnik az ember szemébe — az egész társaságé. Pedig mindenkinek itt vannak a hozzátartozói. A kisebb, zöld sapkás család körül hatalmas, nagy család alakul, melyben nők és férfiak tolongnak, beszélgetnek, osztják a jó tanácsokat. Itt-ott elfátyolosodik a szem, itt-ott meg- csuklik a hang és hosszú ölelésbe fonódnak a karok. Szigetiné, Tóthné, Szedlacsiknié, Obitz felesége, Amselné, velük a gyerekek mind ott tolongnak a kocsi körül és búcsúznak végeszaka- datlan búcsúzással. Mindenki uralkodni igyekszik magán, mégis mindenkin látszik a meghatottság, de a Hungler házaspár valóságos rekordot állít fel a búcsúzással. Nincs senki, akit ki ne kísért volna valaki. Közben a vonat kocsiját zászlócskákkal díszítik fel s Békés mester a búcsúztatók mindegyikének a kezébe nyom valamilyen zászlót. Az egyik zöld-fehéret, a másik nemzeti színűt kap, hogy legyen mivel integetni az ablakból az indulás pillanatában. Az egyik zászlócska a kocsi mellé hull az olajos földre, Furmann édesanyja léhajol érte és simogatva, óvatosan tűzi a kocsi oldalára. Fényképészek ostromolják a kocsit és a csoportot. Kisebb, nagyobb csoportokba terelik a gárdát és csattognak a gépek. Az idő így gyorsan telik és az utazók lassanként a kocsiba vonulnak. Ekkor érkezik egy ember nehéz ládát cipelve és egyenesen Szigeti Imréhez tart. A Zwack gyár sportszerető tulajdonosa küldötte a telt ládát, melyben minden elutazó számára egy-egy üveg Unicum foglalt helyet. Az ajándék na5
