Nagy Béla: Fradi futballkönyv (Budapest, 1985)
Három évtized Fradi-„fuvarosa”
tarn: ha egy kicsit figyel, Jenőkém, meglátja. Óvatosan, hiba nélkül navigáltam ki a szűk egérfogóból. Többet nem bíráltak... — Mi volt az első nagy élményed? — Honvéd—Kinizsi 4:4, a Népstadionban. A fiúkat hatalmas tömeg ünnepelte a győzelemmel felérő döntetlenért. Kabátokat, sálakat terítettek a lelkes szurkolók a busz kerekei elé. Ilyen lelkesedéssel, ünnepléssel először találkoztam. Bizony, az én szemem is fátyolos volt... A fiúk óriásit hajtottak, Orosz Pali a kimerültségtől összeesett a buszban! Ez, persze, nemcsak vele fordult elő. A későbbiekben egyszer Dalnoki Jenő, amikor edző volt, szintén rosszul lett. Békéscsabán kikaptunk és visszafelé jövet egyszer csak elfehére- dett. A végén Farkas doktornak kellett beinjekciózni, annyira kilett. Egyszerűen nem tudott napirendre térni a vereség felett. Ilyen típusú volt játékosként, trénerként egyaránt. Nem tudott félvállról venni semmit sem... — Kedvenc játékosaid? — Csodálatos élményekkel teli három évtized volt, sok világhírű labdarúgót fuvaroztam, sok nagyszerű barátra leltem. Mindenki közel áll a szívemhez. Nemcsak a reflektorfényben levő sztárok. A szerényebb képességű, kiegészítő embereket is pontosan olyan szeretettel fogadtam a buszon, mint akikért rajongott a közönség, vagy még a buszban ülve is ünnepelt. Nem tettem soha különbséget. Ma sem teszek, de elveim vannak és azok nem minden fiatalnak tetszenek. — Igaz, hogy régebben versenyeztek, hogy kik lehetnek melletted az úgynevezett „anyósülésen”? — Mátrai Sanyi, majd Novák Dezső el sem tudta képzelni, hogy máshol foglaljon helyet. — És a te helyedre, ha nyugdíjba mész, ki ül? — A fiam. Ahogy a szurkolók között apáról fiúra száll a klub szeretete, úgy a mi családunkban is ez történik, csak mi még hivatásként a zöld-fehér busz volánját is szorítjuk. Lajos fiam már évek óta vezeti a másik Fradi-buszt, így nemcsak 1 millió kilométert, hanem utódot is adtam a Ferencvárosnak. — Befejezésül három szép emléket kérünk a három évtizedből. — Nagyon jólesően emlékszem vissza arra a „tettemre”, amit 1956 novemberében a csapat érdekében csináltam. A margitszigeti Nagyszállóban volt együtt az egész társaság és vártuk, hogy kimehessünk ausztriai mérkőzésekre. Az engedély egyre csak késett, már-már egyesek „fekete út” mellett kardoskodtak. Erre én kijelentettem, hogy kapcsolatot teremtek egy ismerőssel, aki kint elkalauzolja majd a csapatot. Senki ismerősöm nem volt, csak időt szerettem volna nyerni. Minden gondolatom az volt, hogy a társaság biztonságban és főleg együtt maradjon. A reményem valóra vált, időközben Száraz Pista bácsi szerzett egy pecsétes túraengedélyt — Jugoszláviába. Akkor ez is nagy dolognak számított, és kitűnően éreztük magunkat a portyán. 220
