Nagy Béla: Futballévtizedek. 125 magyar-osztrák válogatott mérkőzés története (Budapest, 1984)

Szepesi György: 30 év alatt 33 magyar-osztrák

ták. így történhetett, hogy az 1947-es szeptemberi mérkőzésen a szovjet delegációhoz csak vasárnap délelőtt jutottam el. A bizottság hadi-} szállása a Hotel Imperialban volt, ahol zárt ajtókat találtam, hiszen nem volt ügyfélfogadás. Jó szerencsém azonban nem hagyott el, az ellenőrző bizottság egyik szakácsa magyar volt, vele futottam össze és segítségével megszereztem a negyedik engedélyt is a közvetítéshez. Fellélegeztem, s ezek után már az sem bántott annyira, hogy délután a Práterben 4-3-as magyar vereségről voltam kénytelen tudósítani. Micsoda meccs volt! Két nagy csatár mérkőzése: az egyik oldalon Szusza, a másikon Binder irányított s lőtte a gólokat. Hiába lőtt azonban a magyar csatár mesterhármast, ha az osztrákoknak ezúttal jobban ment és megérdemelten győztek.

Azoknak a híres negyvenes éveknek bécsi és budapesti szenzációja volt, hogy évente rendszeresen kétszer találkoztak egymással csapataink. Nem volt erre példa sehol másutt Európában, s nem akadt követője a mai napig sem. Sokat, nagyon sokat jelentett mindkét ország labdarúgása szempontjából az évenkénti duplázás. Számunkra különösen emlékezetes az 1949-es esztendő. Májusban Budapesten Puskás káprázatos formában indította támadásra a magyar ötösfogatot s még nem telt el egy perc, mái Zeman hálójában táncolt a labda. Az elsőt még öt követte, 6-1-re győztünk s a Kurier tudósításának ez volt a címe: „Tönkre vertek minket a magyarok ...” Októberben a Práterben nagy re- vansra, győzelemre készültek barátaink, s annál inkább voltak bizakodók, mert a háború óta még egyetlen külföldi válogatott sem nyert a bécsi stadionban. A feketepiacon a jegyek ára 200 schilling fölé ugrott, a stadion köré rendőrkordont vontak. Csak az a néző léphette át a védőzárat, aki kezében tartotta a belépőt. A stadionból a 65 ezer néző mégis csalódottan ment hazafelé. Egy káprázatosán játszó magyar csapat nyert ezúttal 4-3-ra s 12 év után újra magyar győzelem született a Práterben! Egy esztendővel később azután vigasztalódtak osztrák barátaink: ők nyertek 5-3-ra! A 65 ezer nézőben továbbra is égett a visszavágás vágya. Walter Nausch osztrák szövetségi kapitány külön „hadparancsot” dolgozott ki: „Kocsis Kaltstellen!” — hidegre állítani Kocsist! Ezzel a feladattal a legkeményebb osztrák játékost, Zwazlt bízta meg — sikerrel! Az egyik

bécsi lap így írt: „A magyarok fülében, mint a csárdás hangja, úgy szól a múlt évi 6-1-es és 4-3-as győzelmük. Számunkra presztízskérdés volt a reváns a Práterben.” Ez a 3-5 volt a magyar labdarúgó válogatott utolsó veresége az 1954-es világbajnokság döntőjéig. Pontosabban fogalmazva: ekkor kezdődött a magyar labdarúgás egyedülálló, páratlan veretlenségi korszaka.

Sajnos, a következő években, nem is annyira a hidegháború, mint sokkal inkább egy sport- diplomáciai baklövés miatt — a húsvéti tornára előzetes ígéret ellenére nem utazott ki magyar csapat — megszakadt a bensőséges kapcsolat, s három évig szünetelt a két ország válogatottjainak hagyományos találkozója. 1953-ban játszottunk újra, s ez volt az a mérkőzés, amelyet a mai napig így tartanak számon: Zeman—Magyar- ország 1-1. Élete legnagyobb teljesítményét nyújtotta Budapesten a mezőny legjobb játékosa, az osztrák kapus.

1955-ben jubileumhoz érkezett a két ország labdarúgása: 100. magyar—osztrák a Népstadionban! A rekordközönség, 104 ezer néző, volt szemtanúja, amikor a magyar labdarúgás veteránja, a Bécsben és Budapesten egyaránt oly népszerű, újra futballmezbe öltözött Schlosser Imre vezetésével vonult ki a két csapat s a jó öreg „Slózi” indította el a labdát a fényképészek pergőtüzében. Volt mit megörökíteniök, a 6-1-es magyar győzelemmel végződött találkozón. Csodálatosan játszott csapatunk! Mikrofonom előtt mondta az osztrák csapat vezetője, dr. Schwartz: „A magyarok lökhajtásos repülőgépen száguldoztak, a mieink a bécsi fiakkernél maradtak.” A II. világháborút követő első évtizedben — mint már említettem — sűrűn találkozott egymással a két válogatott, azt követően azonban megritkultak a találkozások, észrevehetően csappant az érdeklődés. A magyarázat: előtérbe léptek a tétmérkőzések, népszerűségben nagyot nőtt az UEFA kupa, rangjából vesztett a barátságos mérkőzés. De ha kellett, ott volt a háznál a „jó öreg” magyar—osztrák, olyannyira, hogy időnként — 1961- től 1966-ig — évenként újólag kétszer találkoztunk.

A 70-es években azután tétmérkőzéseken, előbb VB, majd később EB-selejtezőmérkőzéseket vívtunk egymással. 1972-ben Bécsben 2-0-ra vezetett a félidőben a magyar válogatott, s úgy tűnt, hogy a Práterben biztosítja helyét az 1974-es világfi