Nagy Béla: Futballévtizedek. 125 magyar-osztrák válogatott mérkőzés története (Budapest, 1984)
Szepesi György: 30 év alatt 33 magyar-osztrák
edényben halpaprikást vittem neki a bécsi Franz Josef Spitalba. Megízlelte, az utolsó kanálig elfogyasztotta, s talán a magyar paprika adott neki erőt ahhoz, hogy megírja élete utolsó cikkét, a halpaprikásról és a magyar—osztrákról. 1966. október 31-én hunyt el. Homlokára a Kurier borult, az a lappéldány, amelyben utolsó írása megjelent. Emlékét örökre megőrzőm ... 1945. augusztus 20-át írtunk, amikor először álltam magyar—osztrákon a mikrofon előtt... De már előző napon is játszott a két csapat. Borús, fülledt délután volt, de számunkra mégis csodálatos, ragyogó. Két nap alatt két hivatalos mérkőzést játszott egymással Magyarország és Ausztria válogatottja. Nyolc esztendő után — 1937 októberében mérkőztünk utoljára az osztrákokkal — tárt karokkal, baráti szívvel várta a sógorokat a pesti közönség. Az Üllői úti pályára már délben megindult a tömeg, 40 ezren szorongtak, hogy boldog békehangulatban ünnepeljék a két ország együttesét. Óriási üdvrivalgás köszöntötte a pályára lépő labdarúgókat, akiknek nevét mindörökre feljegyzik labdarúgó-annaleseinkben. Álljon itt is, kik játszottak a 83. magyar—osztrák találkozón: Csikós — Rudas, Szűcs — Bíró — Sárosi III, Lakat — Illovszky, Szusza, Mike, Zsen- gellér, Egresi. És Ausztria csapatában: Ploc — Bartolli Sesta — Gernhardt, Ocwirk, Müller — Zischek, Decker, Fischer, Jerusalem, Durek. Az első napon 2-0-ra nyert a magyar válogatott — ezt a mérkőzést kitűnő tollú író, Tabi László közvetítette. Huszonnégy órával később elérkezett számomra is a nagy erőpróba. Állt már mögöttem néhány közvetítés próbálkozás, s most a magyar—osztrák... azt hittem álmodom. 23 évesen fiatalos becsvágy töltött el, őszinte lendülettel, mély átéléssel, tűzzel és szenvedéllyel kíséreltem meg visszaadni, amit a pályán láttam. Gallovich Tibor, a magyar szövetségi kapitány az első napi győzelem után öt újonccal próbálkozott. „Hadd essenek át a tűzkeresztségen!” — mondta, s neki lett igaza: a fiatalok pazar játékkal hálálták meg a bizalmat. Közöttük is elsősorban a 18 éves Puskás, aki élete első válogatott mérkőzésén élete első válogatott gólját is megszerezte. S milyen a sors, ez a gól volt az én riporteri pályafutásom első válogatott találata ... Talán ezért hittem mindig, s hiszem a mai napig, hogy minden idők legnagyobb magyar játékosát Puskás Ferencnek hívják! Hogy közvetítésemnek milyen volt a visszhangja? Viaszlemezre beszéltem, s így nyoma se maradt annak a 15 percnek, amely bizonyára csak az én emlékeimben őrződik meg mindörökre. De akárcsak Puskás és újonc társai, jómagam is átestem a tűzkeresztségen. Az első gól pedig egy életre eljegyzett a mikrofonnal. .. Alig kilenc hónappal az Üllői úti kettős találkozó után a bécsi Práterben álltam a mikrofonnál. Ez volt első külföldi mérkőzésünk a világháború után, az csak természetes, hogy osztrák barátainknál viszonoztuk a látogatást. A mérkőzés délelőttjén néhány magyar kivillamosozott a bécsi temetőbe a Zentral-Friedhofba. A kis társaság egy sírkő előtt állott meg, amelyen ez a felirat állt: „Hugo Meisl, 16. XI. 1881 — 17. II. 1937.” A síron nem volt egyetlen szál virág sem, gondozatlansága is jelezte, hogy Ausztria nyolcesztendős fasiszta megszállása alatt a nácik legszívesebben még a sírt is eltörölték volna, hogy senki ne emlékezzék az osztrák „Wundermannschaft” megalapítójára. Az MLSZ piros-fehér-zöld koszorúja volt az első, amelyet a sírra helyeztek. S amikor a rövid megemlékezésben elhangzott ez a mondat: „Meisl Hugo nem csak az osztrákoké, hanem az egész világ labdarúgósportjáé, ez hozott ide bennüket a nagy ladbarúgóvezető sírjához — a társaságban volt „csodadoktor”, dr. Schwartz könnyektől elcsukló hangon mondogatta a magyaroknak: „Danke... danke...” Délután a Práterben forró volt a hangulat. A második félidőben 18 percei a befejezés előtt, még a magyarok vezettek 2-1-re, de akkor jött az ellenállhatatlan Decker. Két gólt lőtt, s a szurkolók a mérkőzés végén a vállukon vitték ki a Práterből. Érthetően, hiszen Ausztria nyert 3-2-re s azon a délutánon aligha volt ennél nagyobb öröm Bécs városában. Erről a mérkőzésről, majd egy esztendővel később, 1947 szeptemberében újra a Práterből, különleges körülmények között közvetíthettem: előbb meg 'kellett szereznem a négy szövetséges ellenőrző bizottság engedélyét a tudósításhoz. Nekem kellett végigjárnom az amerikai, az angol, a francia és a szovjet rezidenciát, hogy megkapjam a nélkülözhetetlen pecsétet és az aláírást. Érdekes, hogy 46-ban könnyebb volt a dolgom, mint egy esztendővel később, s ennek az a magyarázata, hogy ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább mentek a hét végén pihenőre a diploma5
