Nagy Béla: Futballévtizedek. 125 magyar-osztrák válogatott mérkőzés története (Budapest, 1984)
Szepesi György: 30 év alatt 33 magyar-osztrák
30 év alatt 33 magyar-osztrák Három évtized riporteri termését gyűjti össze ez az egyszerű statisztikai adat... ennyiszer álltam a két szomszédos ország válogatott találkozóin a mikrofon előtt! Mennyi öröm, s mennyi bánat, mennyi messzeszálló gól-kiáltás, s mily sok szép akció fűződik a 2970 perchez! De ami még ennél is fontosabb: barátságok, szétszakít- hatatlan kapcsolatok, életen át tartó, őszinte nagyrabecsülés jelei szövik át sportriporteri munkám magyar—osztrák évtizedeit. Felejthetetlen barátommal, Herbert Meisel-el kezdem visszaemlékezéseimet. A negyvenes évek végén hozott vele össze a mikrofon, s úgy érzem, az első perctől igaz férfibarátság szövődött közöttünk. Lenyűgözőnek éreztem vitalitását, s azt az Európában egyedülálló képességét, hogy az írás, az élőbeszéd, s később — amikor a televízió elsöprő lendülettel hódított teret — a képernyő művésze volt. Kapcsolatunk túlnőtt a stadionok lelátóin, szívesen töltöttünk együtt néhány napot Tihanyban, a Balaton partján, éppúgy, mint bécsi otthonában, a Rosenhügel-en. Szerette Puskást, s persze még jobban Ocwirkot — sorolhatnám kedvenceit, a két ország labdarúgásának nagy egyéniségeit. A legfontosabbnak azonban a két nemzet futballbarátságát tartotta, úgy érzete, hogy csak akkor maradhat meg régi fényében a középeurópai stílus, ha szoros ez a kapcsolat. Meisel ideája volt — a máig is megvalósulatlan elképzelés a közös bajnokságról: „Másként nem tudunk az olaszokkal, németekkel, angolokkal lépést tartani, csak akkor, ha közös bajnokságot szervezünk. Milyen nagyszerű csatát ígérne évente kétszer a Rapid—Ferencváros, az Űjpest—Austria, vagy éppen egy Honvéd—Sport Klub találkozó... A mi kis labdarúgóországaink jövője függ ettől!’ A kegyetlen sors mily hamar tépte szét ezt a barátságot. Mennyi közös gondolat, remeknek ígérkező televízióműsor, sok közös szórakozás hullt hamvába lassan immár húsz esztendeje, amikor örökre elbúcsúzott tőlünk. Ott voltam betegágyánál az utolsó pillanatban is. S máig tartó fájdalmamban némi vigasz, hogy az általa annyira kedvelt budapesti Mátyás pincéből, egy kis üveg4
