Nagy Béla: Fradisták. Az FTC labdarúgói 1900-1980 (Budapest, 1981)

Ferencvárosi emlékalbum

játékosként egyszer már végigcsináltam. A fiatalok csapatától indultam és pár év múlva a bajnokcsapat edzője lettem. Ezek a dolgok már közismertek. Nap, mint nap foglalkozott velem a sajtó, a közvélemény — sikerek, balsikerek idején egyaránt.

Itt megszakítom Dalnoki Jenő visszaemlékezését, mert a történteket még egyszer úgysem tudja úgy előadni, mint a Fiatalok órája című tv-műsorban 1978 áprilisában tette. A kudarc teljes volt, s eldöntött tényként közölték: Dalnoki Jenő hosszú évtizedek után megválik a Ferencvárostól.

Az említett műsorban így nyilatkozott:

— A jelenlegi balsiker ellenére is azt mondom, csodálatos volt ez a 32 év. Volt benne ugyan sok rossz, de ha még egyszer lehetne kezdeni, akkor is így tennék. Az 1975— 76-os bajnoki vacsorán egy neves vezető felállt és ezt mondta rám mutatva: „Ez az az ember, aki a zöld-fehér zászlót soha el nem hagyta!” Én, mint játékos, elmehettem volna az ötvenes években bármilyen más klubhoz. Maradtam. Egyedül voltam akkor a csapatunkból válogatott . . . Hajtottam, méghozzá annyira, hogy játékostársaim megajándékoztak egy herendi porcelán medvével, mert egy harcos medvének tartottak. Ügy őrzöm ezt is, a többi emléket is ... Ha lehetne, és ha újból kezdhetném, akkor is így csinálnám. Azzal szeretném befejezni, bár tudnék olyan szépen beszélni, mint némely ember, de sajnos, nekem nincs olyan szép szókincsem. Én nagyon szépen köszönöm a közönségtől a támogatást, attól az időtől kezdve, amikor „Puha vagy, Jenő”-t kiabáltak, egészen mostanáig. Volt, aki így kiabált, volt aki úgy kiabált. Ügy érzem, hogy a többség önmagában azt mondja: van egy ember, aki 32 évig kitartott egy zászló mellett — én pedig ezentúl is kitartok —, akkor az dicséretet érdemel.

Feledi Péter műsorvezető szavainál én sem tudok találóbbat és igazabbat mondani, így zárta a riportot:

200