Nagy Béla: Fradisták. Az FTC labdarúgói 1900-1980 (Budapest, 1981)

Ferencvárosi emlékalbum

DALNOKI JENŐ

sors úgy alakította pályámat, hogy az FTC kölyökcsapatában kezdtem, ott jártam végig az ifin keresztül a lépcsőket, majd 1950-ben a felnőtt csapat tagja lettem. Na, persze, nehezen játszottam be magam. Emlékszem, hogy 1951- ben volt egy FTC—Haladás (akkor Kinizsi— Szombathelyi Törekvés) mérkőzés, amelyen nagyon jól kellett játszani és — főleg győzni! —, ha állandó tag akartam maradni. Zúgott a zsúfolásig megtelt lelátó. Mondta is szegény Kispéter Miska: „Fiúk, az Üllői úton játszunk. Velünk dobog a nézők szíve, segítenek, s ha látják, hogy igyekezünk, valósággal befújják a labdát az ellenfél kapujába !...” Igyekeztünk is és végül győzelemmel hagytuk el a pályát. Nekem egyre jobban ment a játék, 1952-től már válogatott voltam, kijutottam a helsinki olimpiára is! Másfél évtizeden át rúgtam a labdát az első csapatban, voltam bajnokcsapat, kupagyőztes csapat tagja, csapatkapitány.

1966-ban Ózdon játszottam utoljára a Fradiban. A mérkőzés után nem adtam vissza a cipőm, hanem a „csuka” fehér talpát aláírattam játékostársaimmal. A búcsú akkor nagyon fájt, s amikor ránéztem a cipőkre, összeszorult a szivem. De mert a sors úgy hozta, hogy végül is nem kellett eltávolodnom a labdarúgópályák világától, a Ferencvárostól, megnyugodtam. Edzőként kezdtem azt, amit

199