Kapronczay Károly: Közép-Kelet-Európa orvosi múltja (Budapest, 2013)

3. Oroszország

P. V. Alabin, a IV. hadtest 22. ezredének segédtisztje 1878-ban több részben jelentette meg visszaemlékezését a magyarországi hadjáratról. O Kassán tartalékként állomásozott ezredével, s a helyőrségi élet leírása abból a szempontból is érdekes, mivel bepillantást enged a kolerával kapcsolatos orosz intézkedésekbe, az egészségügyi szolgálat működésébe: „... Rezdületlen életünket nagyon ijesztő esemény zavarta meg. Megjelent a hadseregben és gyorsan terjedt a kolera. Erre az istencsapásra senki sem számított, fogadására, csapásainak elhárítására nem történt elég intézkedés... .A kolerában és mindenféle más betegségben szenvedőket, valamint a sebesülteket - akiknek a száma szerencsére nem volt nagy - mind hátra, azaz hozzánk küldték. Volt olyan nap, amikor mintegy ezer embert szállítottak Kassára anélkül, hogy előzetesen bármiféle rendelkezés történt volna, legalább az ideiglenesen felállítandó kórházakról, és azok felszerelésére sem biztosítottak semmiféle pénzügyi vagy anyagi támogatást. A városban tizenötezer beteg gyűlt össze, s összesen négy orvosunk, tíz felcserünk és egy lelkészünk volt, mire a frontról hátravezényeltek hetven egészségügyi szolgálatost (orvost, felcsert és hat ápolót).

Kozlakov tábornok hihetetlen energiával működött közre ebben az ügyben. A legszebb főúri palotákat foglaltuk le kórháznak. Lojovsin főhadnagy, akit Kozlakov tábornok a városi rendőri feladatok ellátására kijelölt részleg vezetésével bízott meg, felfedezett egy földalatti raktárát, amelyben kitűnő minőségű fehérneműt, fegyvert és hadianyagot rejtegettek a felkelők számára... A kolera tovább dühöngött, olyannyira, hogy némely szörnyűséges napon tízesével temettük el halottainkat óránként. A halálozás ily nagy aránya elsősorban azzal magyarázható, hogy a szinte naponta hozott új betegek közül sokan már félholtan érkeztek Kassára. Nem volt olyan szállítóoszlop, amely útközben nem temetett volna el néhány tucat embert, mégis, amikor szedték le a kocsikról a betegeket, közöttük is találtunk halottakat. A betegeket többnyire iratok nélkül tették fel a kocsikra, előfordult, hogy a szállítmányban levők egymást sem ismerték, ennek következtében azonosságuk megállapítása nélkül temettük el a halottakat. Felhagytunk a halottak számolásával, de a kórházparancsnokság gondozásában levő élő betegek számát sem tudtuk: semmiféle nyilvántartást nem lehetett vezetni, azzal törődtünk csupán, hogy a halottakat minél előbb kivigyék a szobából, a lehetőséghez képest mindenkit lefektessünk, megesessünk, mindenki kapjon valamiféle orvosi ellátást...."

151