Simon Katalin: Sebészet és sebészek Magyarországon 1686-1848 - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 5. (Budapest, 2013)

IV. A 18. századi magyarországi sebészképzés céhes formái, a hazai sebész- és borbélycéhek működése

62 IV. A 18. századi magyarországi scbészkcpzés cchcs formái, a hazai sebész- és borbélycéhek működése

1766-ban tiltotta be a Helytartótanács.295 Az ország vezetése már a század első felében próbált segíteni a Magyar Királyság területén letelepülni szándékozó képzett orvosokon és sebészeken. Ezt ebben az időszakban elsősorban nem országos érvényű rendeletekkel, hanem egyénileg adott kiváltságlevelekkel oldották meg. Ezek az oklevelek biztosították tulajdonosukat, hogy az adott város sebészcéhébe felvegyék az illetőt. így történt ez 1732-ben Johann Conrad Römer és 1734-ben Johann Carl Schwartz esetében, akik bekerültek a pozsonyi sebészek soraiba.296 Az utóbbi ellen foglaltak állást a helyi sebészek, ám a város tanácsa kiállt Schwartz mellett. Pozsonynak érdekében állott, hogy minél több gyógyítója legyen, mert az 1730-as években különösen súlyos pestisjárvány vonult végig az országon, amely a források tanúsága szerint 1739-ben tetőzött. A helyzet súlyosságára jellemző, hogy attól tartottak, a járvány eléri Pozsonyt, sőt Ausztriát is. Folyamatosan küldtek Pozsonyból és Budáról sebészeket és orvosokat a pestis sújtotta területekre,297 ahonnan 1738-tól kezdve jelentést kellett írniuk, aminek tartalmaznia kellett a betegség tüneteit, mennyire tombol az adott területen, mik a beteg esélyei, milyen gyógyszereket lehet alkalmazni, valamint mit lehetne tenni a járvány visszaszorításáért.298 1738 novemberétől már halálbüntetést helyeztek kilátásba a betegséget eltitkolóknak. Ekkor a járvány már közvetlenül fenyegette Pozsonyt, és 1739 júliusában lépte át az addig természetes határvonalnak tekintett Vág folyót.299 Az osztrák-magyar határ még 1740-ben is vesztegzár alatt volt, átlépőire halálbüntetés várt (de a magyar-horvát határon át lehetett kelni).300 A 18. századi Magyarország járványait tehát nehezen lehetett kezelni, ennek egyik oka pedig éppen az orvos-és sebészhiány volt.

További konfliktus forrása lehetett egy-egy sebész vallási hovatartozása is. Pápán az egész sebészcéhnek gondja származott abból, hogy tagjai nem katolikusok voltak.301 Pfeiffer Dávidnak 1752-ben többszörös ellenállással kellett szembenéznie Pozsonyban: egyrészt mert jövevény, másrészt mert nem katolikus volt. Privilégiumlevele megengedte neki, hogy szabad és közhasznú sebészi gyakorlatot folytasson a városban, de vállalnia kellett ugyanazokat a terheket, amit a város többi sebésze viselt.302 A század első felében több nem katolikus személynek szóló uralkodói kiváltságlevelet ismerünk, a század második felében inkább általános érvényű rendeletekkel próbálják rendezni ezt a kérdést. A vallási hovatartozás azonban továbbra is gondot okozott, ami a legszembeötlőbben nem is a sebészeknél, hanem a katolikus bábák és a nem katolikus csecsemők és szüleik viszonyában jelentkezett, például hogyha a gyerek életveszélyben volt, megkereszteljék-e vagy sem. Az 1770-es években az uralkodó egyértelműen a katolikusokat támogatta: az 1770. október 4-i Generale Normativum in Re Sanitatis-ban az esküformulák (mindegyik

295 A céhtagok cs a sikeresen vizsgát tett jövevények közt így is sok ellentét volt, például 1759-ben a lőcsei sebészek nem akarták befogadni az újonnan jött társukat. Linzbauer II. 382. (501. ssz.), MOE II. 65., MOE IV. 155. (420. ssz.), Jaki 1955. 8.

296 Línzbauer II. 33-34. (44. ssz.) és 50. (64. ssz.)

297A nevek alapján a kiküldött sebészek és doktorok nagyrészt német anyanyelvűek voltak, legalábbis Linzbaucr mást nem közöl. Lásd Línzbauer II. 83. (94. ssz.), 102-103. (122. ssz.), 132. (162. ssz.), 152-152. (179. ssz.), 158-159. (194. ssz.)

298Línzbauer 11. 102. (121. ssz.)

2"A pánikhangulatra jellemző, hogy a sebészeket is erővel kellett kényszeríteni, hogy Nagyszombatba menjenek. Línzbauer II. 155. (186. ssz.)

300Línzbauer II. 168-169. (216. ssz.) cs 170. (220. ssz.)

301 MOE IV. 143. (377/a. ssz.), Línzbauer II. 256-258. (368. ssz.)

302 Línzbauer II. 288. (392. ssz.)