Simon Katalin: Sebészet és sebészek Magyarországon 1686-1848 - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 5. (Budapest, 2013)
VIII. Összegzés
250 Vili. Összegzés pedig igyekeztek járásonként kialakítani. A vármegyék, városok mellett részt vettek a polgári lakosság ellátásában az uradalmi (például kamarai) alkalmazottak, és - különösen a Generale Normativum előtti időszakban - az országban állomásozó ezredek seborvosai is. Kiváltképp fertőzésveszélyes területeken az állam külön járványorvosokat és járványsebészeket alkalmazott (akik nem feltétlen voltak azonosak a veszteglőintézetek személyzetével). Az orvoslás és a sebészet közeledésének, a sebészet felemelkedésének különböző állomásai voltak. Ennek legegyszerűbb módja a magasabb szintű, tudományos oktatás elterjedése volt. Ez jelenthetett speciális sebészeti iskolákat (például London, Párizs), a hadsereg számára seborvosokat képző intézeteket (Berlin - Collegium medico-chirurgicum, Pepimére, Bécs - Josephinum), végül, de nem utolsó sorban pedig a líceumokban vagy az egyetemek orvosi karán indított sebészkurzusokat. Hazánkban ezekből a típusokból csak az utóbbi volt megtalálható, a nagyszombati, majd budai, végül pesti orvosi kar formájában. Noha az orvosi kart 1769-ben alapították, egyetemi sebészképzés csak 1774/5-től folyt Nagyszombatban, de még az utána következő évtizedekben is megfigyelhető, hogy a sebészmesteri diplomát szerzők nagy számmal csak vizsgázni jöttek az egyetemre, ismereteiket még a céhekben sajátították el, s csak a Generale Normativum által megkövetelt, praktizáláshoz elengedhetetlenné váló egyetemi oklevél miatt keresték fel azt. A sebészeti tanfolyam nyelve - II. József uralkodását leszámítva - latin volt, ami mellett 1804/5-ben bevezették az anyanyelvi, magyar és német correpetens évfolyamokat, s ezek sikerének köszönhetően 1808/9-től a sebészeti oktatás nyelve magyar és német lett. Ez hozzájárult a tanfolyam népszerűvé válásához, a létszám azonban a napóleoni háborúk idején összességében véve kevés, mindössze pár tucat főt tesz ki, s nagymértékben csak annak befejezése után, a peregrináció betiltása miatt a birodalmon belüli egyetemjárás megélénkülésekor kezd növekedni. A hallgatóság létszáma másrészről a Magyarországon 1816-tól bevezetett új sebészi diploma, a polgári seborvosi (chirurgus civilis, Civil-und Landwundarzt) miatt duzzadt fel. A korábbi tíz-húszfős évfolyamok helyett az 1820-as évek elejére az első évfolyam létszáma már meghaladta a száz főt, s ez az emelkedő tendencia egészen az 1830-as évekig tartott, amikor elérte a kétszáz főt is. A magyar és a német nyelvű képzés közül az utóbbi volt a népesebb, köszönhetően a birodalmon belüli peregrinusok nagy számának, akik Galíciából, Cseh- és Morvaországból tömegesen érkeztek Pestre. Nem csak a peregrinusok, de a hazai hallgatóság között is egyre nagyobb számban találunk izraelita diákokat, amit végül a hagyományos sebészképzés ellenzői a képzésről és annak tömegessé válásáról szóló vitában érvként fel is használtak. A sebészhallgatók létszáma az 1830-as évektől kezdve fokozatosan csökkenni kezdett, köszönhetően az ismét lehetővé váló peregrinációnak, az 1833/4-től bevezetett új tanrendnek, a sok végzett miatt egyre nehezebbé váló elhelyezkedésnek, s nem utolsó sorban az előbb is említett, sebészképzés létjogosultságát kétségbe vonó vita kibontakozásának. A tudományos ismeretanyag megkövetelése mellett nem szabad megfeledkeznünk a különböző sebészeti társaságok megjelenéséről sem, amelyek a tudományos továbbképzés mellett a sebészek érdekérvényesítésére is szolgáltak. Ennek korai, 18. század közepi példái a párizsi sebészeti akadémia, vagy a londoni Company of Surgeons. Magyarországon ilyen kezdeményezés azonban nem volt, egészen a reformkorig, amikor az első orvosi társaságokkal egyidőben megalakultak az első sebészeti szakegyesületek, így a Budapesti Sebészegylet, majd a Moson vármegyei Sebészek Egyesülete. Mindkettőről kevés információ áll rendelkezésünkre, iratanyaguk nem maradt fenn, feltehetően rövid életűek voltak, az előbbi - több orvosi egyesülethez hasonlóan - újjáalakult. Az 1840-es évekre az egyetemről nagy számban kikerülő orvosok és sebészek, s a számukhoz képest kevés fizetett orvosi-seborvosi poszt, valamint a gyógyítók egyen-
