Simon Katalin: Sebészet és sebészek Magyarországon 1686-1848 - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 5. (Budapest, 2013)

VIII. Összegzés

Vili. Összegzés 251

lőllen megoszlása miatt (utóbbi különösen az orvosdoktorokra volt érvényes) feszült lett a két gyógyító csoport egymáshoz való viszonya. Az orvosdoktorok, akik közül egyre többen szereztek sebészdoktori képesítést is, elavultnak látták az alacsonyabb szintű sebészeti képzést, s többen (például Töltényi Szaniszló) annak megszüntetését javasolták. Noha maga a képzési forma kettőssége a tananyag hasonlósága miatt valóban korszerűtlennek számított, a támadások valódi célja a sebészmesterek és polgári seborvosok háttérbe szorítása és ügyfélkörük kisajátítása, a fizetett seborvosi állások fokozatos megszerzése volt, tehát nem annyira tudományos, mint inkább szociális indíttatású vitát folytattak a képzésről. A sebészek, noha részben elismerték a képzésben rejlő ellentmondásokat, megpróbáltak kiállni jogaikért, s rámutattak arra, hogy egy sebészmester és egy orvosdoktor között valójában nincs sok különbség (a polgári seborvosokról már megoszlott a sebészek véleménye is). A forradalom és szabadságharc idején bizonytalan időre felfüggesztették a hagyományos sebészeti oktatást, annak leverése után azonban a reformkor vitáit az uralkodó önkénye döntötte el, s visszaállt a megszokott, kétszintű képzési forma. Az éter- és kloroformnarkózis elterjedése, s a többi orvosi vívmánynak köszönhetően az 1860-as évek végére az Osztrák-Magyar Monarchiában is ráébredtek az orvoslás egységére, s 1872-ben, több évszázad külön út, eltérő fejlődés után, a doctor medicináé universalis cím bevezetésével ismét kimondták a medicina egységét.