Simon Katalin: Sebészet és sebészek Magyarországon 1686-1848 - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 5. (Budapest, 2013)
VIII. Összegzés
Vili. Összegzés 249 VIII. Összegzés Az orvoslásban a 12-13. századtól kezdve több évszázados szakadás keletkezett, melynek törésvonalai kezdetben az elmélet és gyakorlat, belső és külső betegségek kezelése, egyetemi szintű orvosi tanulmányok, illetve a céhes és egyéb, gyakorlatra épülő képzés, személy szerint pedig az orvosdoktorok és a sebészmesterek, seborvosok között húzódtak. Ez a különállás hivatalosan Európa legtöbb országában egészen a 19. századig fennállt. A kora újkortól azonban az akadémikus orvoslásban is egyre nagyobb teret kapott a gyakorlat, a megtapasztalás útján szerezhető ismeretek. A természettudományos alapokra kerülő orvosi tudásanyag pedig hozzájárult az orvosok és sebészek közeledéséhez. Ennek részeként az orvosdoktorok egy része megismerte a sebészetet és orvosdoktori címét ilyen jellegű oklevéllel egészítette ki, míg a sebészek praktizálásának a feltétele a 18. század végére Európában egységesen egyetemi diploma megszerzése lett - egy olyan diplomáé, aminek birtokába nem csak a sebészethez szükséges ismeretek elsajátítása után jutottak a hallgatók, de megtanulták az orvoslás elméleti alapjait, sőt, még belső betegségek kezelését is. Az éter-, majd a kloroformnarkózis kifejlesztése pedig új lehetőségeket tárt fel az orvoslásban, és hozzájárult a középkor óta meglévő kettőség gyógyítás szempontjából értelmetlen voltának felismeréséhez. Az egyetemi képzés megjelenéséig hazánkban a polgári lakosság ellátásának oroszlánrésze a sebészekre hárult. A 18. század elején, első felében kevés orvosdoktor élt nálunk, s ők is inkább a szabad királyi városokban telepedtek le. Az orvosok és különböző sebészek mellett, ha nem családon belül kezelték ki a beteget, népi gyógyászokhoz, vándor specialistákhoz fordulhattak a lakosok panaszaikkal (például fogászokhoz, szemészekhez). A törökök alóli friss felszabadulásnak köszönhetően a század elején a sebészek szintén alacsony számban éltek hazánkban, ám az orvosdoktorokhoz képest jelentősebb szerepet láttak el az emberek ellátásában, hiszen a városok mellett vidéken is szívesen letelepedtek. Sebészeti tevékenységet fejtettek ki a borbélyok, fürdősök is, és ennek jeleként céhük több városban közösen kapott az uralkodótól kiváltságlevelet. A városi céhek vidéki tagokat is befogadhatlak céhükbe, így próbálván elejét venni a kontárok praktizálásának. Falvakban emellett számtalan volt felcser telepedett le. Az ország közegészségügyi ellátásának megszervezésekor a felvilágosult abszolutista uralkodókat és tanácsadóikat az az elv motiválta, amely szerint egy ország hatalma, gazdasága alattvalói számától és adóképességélől függ, s mivel az egészséges ember több hasznot termel, többet adózik, így célúkká vált az állam számára az alattvalók egészségének megőrzése. Ennek őrei pedig a különböző gyógyítók, név szerint az orvosdoktorok, sebészmesterek, patikusok és bábák, akiket kiemeltek a korszak sokszínű „orvosi piacáról”. A tényleges gyógyító tevékenységet ebből a csoportból az első kettőre bízták, s az 1770-es Generale Normativumnak köszönhetően az orvosdoktoroknak a többi felett ellenőrzési és felügyeleti joga is lett. Az orvosokat és sebészeket emellett nemcsak a külső és belső betegségek kezelése választotta el egymástól. A felvilágosult abszolutizmus korának szemlélete szerint az előbbi csoport tagjait egyúttal a gazdagabb, előkelőbb lakosság ellátására is szánták, a lakosság többi részét pedig a sebészekre, hiszen szerintük az „egyszerű emberek csak egyszerűbb betegségeket kaphatnak cl, amiket az alacsonyabb szintű gyógyítók, azaz a seborvosok is képesek ellátni”. Ez tükröződik a 18. század végére kialakult fizetett orvosi személyzet összetételében: a vármegyék többségében egy vagy két rendes- és egy tiszteletbeli főorvost találunk, a seborvosi helyeket
