Simon Katalin: Sebészet és sebészek Magyarországon 1686-1848 - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 5. (Budapest, 2013)

V. Egyetemi sebészképzés Magyarországon (1770–1848)

V. Hgyclcmi scbcszkcpzcs Magyarországon (1770-1848) 109

5.3.5. A reformkort megelőző évtized pesti sebészei

Az 1815/6 és 1824/5 közötti évtized átmeneti időszak a hazai sebészképzés történetében. A napóleoni háborúk végére a fiatal pesti egyetem szerepe megnőtt nemcsak a hazai orvos- és sebészképzés, hanem a birodalmon belüli oktatás szempontjából is. Ez különösen a karlsbadi konferencia után érződik, amikor a hallgatók kénytelenek a Habsburg Birodalmon belüli intézményekben tanulni, így az 1820-as évek elejére a német nyelvű évfolyamok létszáma óriási mértékben elkezdett duzzadni. Ekkor fedezik fel maguknak az izraeliták a sebészetet és a benne rejlő lehetőségeket, nem véletlenül Cseh- és Morvaországból, illetve Galíciából áramlottak leginkább a diákok ide. Azonban sem Pest, sem a sebészképzés nem rendelkezett akkora vonzerővel, hogy a diákok nagy részét tartósan itt tudja tartani: az első- és második évet 270-en járták itt ki, 406 diák csak érdeklődésből iratkozott be az első évfolyamra, majd elhagyta az egyetemet és nem szerzett később sem diplomát. Sok esetben érződik, hogy családi nyomásra választhatták ezt a pályát, az apai hivatás továbbviteléért. Ebből a 83 diákból csak 28 kapott végül Bécsben vagy Pesten diplomát, tehát a többi esetben feltehetően sikertelen volt a családi szakma ilyen formában történő továbbörökítése. Ennek a folyamatnak részeként a sebészet felértékelődésének lehetünk tanúi: egyre többen választják azt önálló döntés eredményeként, kényszer nélkül. A húszas évek elejére megjelenő tömeges képzés másik oka a Magyarországon frissen bevezetett polgári sebész és szülészi cím, mely nem véletlenül lett népszerű a diákok körében: kevesebb idő, pénz, tanulmány ráfordításával kaplak felhatalmazást az orvoslásra, mint az orvosdoktorok, vagy akár a velük tanuló sebészmesterek (sokszor a polgári seborvos is majdnem annyi ideig járt egyetemre, mint a másik kél hivatás űzői, ennek oka azonban inkább a hiányos előképzettségben vagy a kevésbé szorgalmas óralátogatásban is keresendő). A tömeges képzés megjelenése és az ebből fakadó problémák, például a diplomaszerzés utáni nehéz elhelyezkedés kérdése, konfliktushelyzet az orvosdoktorokkal, végül a reformkorban eszkalálódott.

5.4, A reformkori sebészképzés kérdései

5.4.1. Az oktatási rendszer és annak változtatását célzó reformtervezetek

A reformkorban egyre inkább felszínre kerültek a kar életét, s a tudományos fejlődést már évtizedek óta megnehezítő körülmények. A fakultás többször lett sikertelen kísérletet tett arra, hogy a már alapításakor korszerűtlennek számító kórházai lecserélje, vagyis megszerezze és egyetemi kórházzá alakítsa a Pest város által működtetett Rókus Kórházat. Az egymástól elkülönülő, egyre inkább elavulttá váló orvosdoktori és sebészmesteri képzés problémája is többször felmerült az időszakban, egyelőre megoldás helyett csak egymástól gyakran teljesen eltérő javaslatokkal. A tudományos élet megélénkülését jelzik a korban az egyetem mellett megalakuló, annak egykori hallgatóiból kikerülő egyesületek, valamint az első, magyar nyelvű orvostudományi folyóiratok. Egyre többen kezdeményezték a magyarországi gyógyítás modernizációját, azaz az orvosi kar mellett egyre több speciális intézmény alakult ki. Habár nem tartoztak jogilag az egyetem hatáskörébe, mégis, az orvosi ismeretek korabeli, magyarországi fejlődésében betöltött szerepük miatt szükségszerűnek tartjuk megemlítésüket.