Kapronczay Katalin: Orvosi művelődés és egészségügyi kultúra a XVIII. századi Magyarországon - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 4. (Budapest, 2007)
V. A magyarországi orvosképzés megszervezése
V. A MAGYARORSZÁGI ORVOSKÉPZÉS MEGSZERVEZÉSE módját is igyekezett tanítványainak átadni. Ennek köszönhetően, egyik tanítványa, Gömöri Dávid a jénai egyetemen tanulmányi kötelezettségét két év alatt teljesíteni tudta.5 Tudunk egyéni foglalkozásokról is: pl. Köleséri Sámuel Nagyszebenben, Weber János Eperjesen, Sopronban pedig Loew András foglalkozott rendszeresen az orvosjelöltek előkészítésével. Ezeknek a kis belföldi gócpontoknak többféle jelentőséget is lehet tulajdonítani: a már tapasztalt tudású oktató megismertette a külföldön elterjedt, legkorszerűbb ismeretekkel az orvosjelölteket, egyben az egyre növekvő belföldi orvos szükséglet létszámának kielégítését is meggyorsította. Vannak adatok arra is, hogy bizonyos előtanulmányok végzésére külföldön is volt lehetőség, mégpedig a sebészek képzését végző főiskolai szintű intézményekben. Erre legjobb példa a magyarok által leglátogatottabb berlini Collegium medico-chirurgicum /alapítása 1724-ben/, amelynek meglehetősen sok protestáns magyar hallgatója volt. Ezeknek egy része valóban csak a másodrendűként elkönyvelt seborvosi oklevelet akarta megszerezni, de Duka Zólyomi Norbert kimutatta, hogy többen előtanulmányokat folytattak itt, majd a jól megalapozott gyakorlati tudás birtokában valamelyik egyetemre mentek tovább és ott szerezték meg orvosdoktori diplomájukat. Talált arra is példát, hogy némelyik hallgató párhuzamosan - elméleti tudása kiegészítéseként - járt ide. A hallgatók között feltűnően sok volt a felvidéki illetve erdélyi származású.6 Mielőtt felvázolnánk, hogy melyek voltak azok az egyetemek, amelyeket a 18. században szívesen látogattak az orvostudományt tanulni vágyók, érdemes beszélni az egyetemválasztás szempontjairól is. A közeli Bécs esélyeit rontotta nem csupán az, hogy rendkívül drága volt, de az is, hogy egészen a század utolsó harmadáig nem katolikus vallású nem kaphatott itt diplomát. A protestánsok tehát elsősorban a németalföldi, németországi és svájci protestáns egyetemek felé vették útjukat. A tehetősebbek, vagy akik támogatót, esetleg ösztöndíjat tudtak szerezni, eljutottak egészen Angliáig. Ha a képzés szintjét és az oktatók tudományos működését figyelembe vesszük, némi malíciával azt is mondhatjuk, hogy a protestánsok „szerencsések” voltak a felekezeti megkülönböztetés miatt, mert így az időszak legkorszerűbb szellemiségű egyetemein tanulhattak. A katolikusok előtt természetesen nyitva állt a lehetőség a bécsi és a változatlanul magas szintű képzést nyújtó régi, nagyhírű olaszországi egyetemekre való beiratkozásra, bár utóbbiak látogatottsága ebben az időszakban mintha csappanni látszott volna.7 További - és nem kevésbé elhanyagolható - szempont volt az oktatói gárda összetétele. Az orvosok visszaemlékezéseiből, levelezésekből, majd a későbbi életrajzi feldolgozásokból egyértelműen kitűnik, hogy egy-egy híres professzor előadásainak kedvéért hagyták ott az egyik egyetemet és vándoroltak heteken át, hogy beiratkozhassanak a nagy tudású mester kurzusára. A professzor személye, az általa teremtett iskola szellemisége a tanítványok későbbi munkássága során is rendkívül fontos volt: egyrészt rányomta bélyegét gyakorlati, kutatói és szakirodalmi tevékenységükre, másrészt a szakmai megbecsültséget növelte, ha rangos orvosi iskola növendékeként emlegettek valakit. Ezt tükrözi az a külsőség is, hogy ha megnézzük egy korabeli disszertáció címlapját: mindenek előtt az avatási értekezés vezető professzorának neve tűnik szemünkbe, a jelölt neve szinte észrevétlenül, apró betűkkel található meg a címlap alján. A tanulmányi 5 DUKA ZÓLYOMI Norbert: Pregraduális éa posztgraduális orvosképzés a 18. században, in. Az Orvostudomány Aktuális Kérdései. Suppl. Magyar orvosok nemzetközi Találkozója. Bp., 1983. 50-54.p. 6 DUKA ZÓLYOMI Norbert: Ungamländische Hörer am Berliner Collegium medico-chirurgicum. In: Medizinische Monatschrift, 1976, 30, 1, 28-32.p. 7 SÁRKÖZY Péter: Magyarok Rómában. Róma szerepe a 18. századi magyar kulturális megújulásban. In: Régi és új peregrináció - Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon. II. Budapest -Szeged, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság — Scriptum Kft., 1993. 865-875.p. 64
