Evangélikus főgymnasium, Rozsnyó, 1917
II. Emlékbeszéd. Az elesett hősCk emlékére, 1917. nov. 5-én tartott gyászünnepségen, elmondotta Dr <5ötz István. Gyászünnepre gyűltünk össze kedves hallgatóim. A gyász azonban nemcsak a mi gyászunk, hanem abban millió és millió szív osztozik. Millió és millió szemben csillognak a mélységes fájdalom könycseppjei, sőt halljuk a fájdalomtól elgyötört szivek : édes ányák, özvegyek, árvák, keserves zokogását, mert a fájdalom, mely azokat eltölti, még nem régi keietü ; az idő még nem igen enyhítette annak éles sajogását. Nem, mert nem a régebbi múlt fátyoloz -tt világításában látjuk az eseményeket, melyek e mély gyásszal borítják el megszámlálhatatlan ember szivét ; nem az igazi múlt csillogó ködén át tekintenek reánk a hősök, kiknek emlékére e gyászünnepélyt tartjuk, de jóformán szemünk előtt, ma is folyik még az ember millióinak ádáz tusája, melyben annyi szív ontja vérét a honért s az elvesztettek némelyikerői azt sem tudjuk biztosan, hogy meg- halt-e, vagy él-e még ? Nem tudjuk, hogy csak e percben is hánnya! szaporodik azoknak a száma, akikért gyászolnunk kell. Ma, a XX-ik században, amikor azt gondoltuk már, hogy a kultúra eléggé megnemesitette az emberiség lelkű- letét, amikor azt hittük, hogy a háború, mely Kain és Ábel esete óta annyiszor újra és újra visszatért az emberiség 7
