Evangélikus főgymnasium, Rozsnyó, 1910

Mert az iskolát nagyon szerette Szántó. Nem üres szólam, mikor azt mondom, hogy a gimnázium volt neki második otthona, hiszen az utóbbi években, mióta az igazgatói székben ült, valósággal ott lakott. Pedig volt szép háza, gondozott szép udvarral, kerttel, de a lelke mindig csak oda-oda vágyott az iskolának szentelt falai közé. Már kora reggel hét órakor, sokszor még korábban indult el hazulról s csak a dél vetette ismét haza; ebéd után megint nem volt maradása, megint csak ott láttuk az iskolában. Szívesen lemondott hosszú évek megszokásáról, kedvelt kaszinói tartózkodásáról, hol igazgatóvá törté ne megválasztása előtt egész délutánját töltötte, mert ott akart lenni mindig az iskolában, mialatt a munka ott serényen folyt.

És csakugyan serényen is folyt, pontosan, mintaszerűen, percre beosztva minden teendő, a maga idejében készen minden munka. Az ő szigorú keze meglátszott mindenen. Nem szerette a késést. Ott állt a folyosón, sokszor a legnagyobb hidegben, szélben, nem gondolva saját magával, sem megrongált egészségével s megszólított minden tanulót, aki — ha csak néhány pillanattal is r- később jött az órára. De ennek meg is lett az üdvös eredménye, a mi ifjúságunk körében szinte ismeretlen a késés. A szorgos utánjárás rendhez szoktatta őket.

S igy volt másban is. Mindenütt rend, pontosság, fegyelem uralkodott, a tanulmányi eredmény jó volt s folyton javult. Büszke is volt erre mindig Szántó s ha alkalma nyílt, igaz elismeréssel adózott érte hü munkatársainak, az intézet buzgó tanárainak, kiknek szorgalmát, lelkiismeretes pontosságát, korrektségét igen sokszor kiemelte bizalmas körben és hivatalosan is.

Ez pedig annál feltűnőbb, mert máskülönben nagyon fukar volt a dicséretben, az elismerésben, ritkán melegedett fel annyira, hogy valamiről elragadtatással szóljon. Alaptermészeténél fogva inkább morózus volt, amit való4