Evangélikus főgymnasium, Rozsnyó, 1910
SZÁNTÓ JÓZSEF 1855—1910. A haldokló természet utolsó bágyadt napsugarai intettek szomorú búcsút mifelénk múlt év november havának 30-ikán reggel, amikor váratlanul örökre elbúcsúzott tőlünk intézetünk igazgatója; meg nem érve az aggkor csendes nyugalmát, a katedráról a hideg sir ölébe hanyatlott alá, minden átmenet nélkül hirtelen. A nemrég még dús lom- bozatu fa az ősznek egy kemény fagyára, a fagyosan süvöltő szélnek egy fuvallatára elveszti díszes lombkoronáját. Néhány szenvedésteljes óra múlt el csupán . . . s leesett nekünk is fejünk koronája, siralomra fordult a mi örömünk, árvaságra jutott a főgimnázium. És csoda-e, hogy mikor ily váratlanul értesültünk a nagy veszteségről, mondhatni megszűnt egyszerre minden munka intézetünkben, mint ahogy az élő szervezet működése megszűnik, mikor a szív utolsót dobban. Hiszen igaz . . . tanítottunk, de lelkünket más, szomorú gondolatok, szomorú érzések tartották lekötve; az ifjúság arcán pedig a bánat, nem a tanulásvágy tükröződött vissza. Olyan volt az egész gimnázium, mint egy halottas ház, ahol minden, minden arra emlékeztet, aki nincs már köztünk, aki elköltözött onnan, hová egy élet munkássága, a szeretetnek szálai fűzték. 8
