Evangélikus főgymnasium, Rozsnyó, 1909
S c h a b I i k Károly 1876 — 1909 Csudaszép nyári nap délutánján tettük sirba, — a természet ragyogó, emberi fájdalmakkal szemben abszolút érzéketlen pompája közepeit, — ev. gimnáziumunk rajztanárát — Schablik Károlyt. A nap, a lángok és a fény fejedelme, minden földi élet melengetője, beragyogott a sirgödörbe és bár fájdalmas volt ez a verőfény, hogy mikor a borongás festőjét fektettük örök nyugvó helyére, a természet nem gyászolt velünk: de biztató, mert a sir nem maradt sötét, mintha a koporsó napfényt, a Művészet ragyogását vitte volna magával, ahol nincs fény, nincs öröm : a túlvilágra. Mint egykori lakótársának és védencének, később fegyvertársának, nekem jut a feladat Schablik Károly érdemeit méltatni akkor, amikor ő már túl van az emberi gyarlóságok körén, lényéből a halandó szervezettel elmúltak minden gyöngeségek, csak az maradt meg, ami a lélek halhatatlanságának egy része: művészi hitvallása, a tanár eredményei. Ilyenkor látjuk tisztán, fájdalmasan élesre beállítva, kit vesztettünk benne, ilyenkor érezzük, milyen hálátlan és nehéz feladat egy munkás emberi élet eredményeiről méltatóan megemlékezni, anélkül, hogy a feledékenység vagy félreismerés vádját ne zúdítsuk magunkra. E sorok Írója mégis elvállalta ezt a nehéz szerepet, mert mint művész embert senki sem ismerte kartársai közül jobban Schablik Károlyt mint ő, hozzá évek hosszú során át bizalmas baráti viszony s ami tán ennél is több, a művészi meggyőződés rokonsága fűzte. Valljuk meg egészen őszintén, Schablik Károlyt a művészt — noha köztünk élt, ismertük tán a legkevésbbé. Ebben persze maga a művész is hibás részben, mert kifelé, a társadalmi életben legtöbbször, mást igyekszik mutatni, mint a mit intim baráti körben — értve a művész pajtásak körét, — mutat. Vegyük még hozzá a 7
