Állam. segélyezett evangélikus kerületi főgymnasium, Rozsnyó, 1891

11

mely nélkül minden szóbeli készség és ügyesség érték nélkül való birtok.“ Ezt a tételt babozás nélkül elfogadjuk, csakhogy mit csináljunk akkor azzal a sok elméleti tájékozással, melylyel az Utasítások annyira megterhelik a gymnasiumbeli költői olvasmányokat? Ila a puszta elméleti tájékozás teljesen értéktelen, nem fogja-e akkor az idő előtti vagy túlságos elméleti tájékozás zavarni az „elmélyedő“ olvasást, melytől egyedül várható „az ifjú lelkének eszmékben és érzelmekben kívánatos nemes gyarapodása?“

Erre az Utasítások védői bizonyosan azt felelik: be kellene bizonyítani, hogy az Utasítások csakugyan időelőtti és kelleténél több elméleti tájékozást szabnak a gymnasiumi tanítás elé.—1 llát teljesen meggyőző bizonyítás az volna, ha több igen ügyes és az Utasítások szellemében eljáró tanárnak több különböző tehetségű tanítványát vizsgálnék meg arra nézve, hogy mennyit tartottak meg abból az ügyesen, inductiv módon (bár hiányos iuductióval) eléjük adott' aesthetikai elméletből, — továbbá milyen ízlést fejlesztett bennök a tanításnak ez a módja, mit megint arról lehetne megítélni, hogy milyen olvasmányokban lelik kedvüket és a költészet melyik oldala iránt van legtöbb érzékük. Ezekkel szemben hasonlóképen meg kellene vizsgálni oly tanulókat, a kik jóformán csak annyi aesthetikai elméletet tanultak, a mennyi után maguktól tudakozódtak és legfeljebb a két felső osztályban kaptak oly forma tájékozást, minőt az Utasítások már a IV—VI. osztályok elé szabnak, de egyébként elegendő nyelvi és tárgyi magyarázatot nyertek ügyes, lelkes tanártól, — és merem állítani, hogy az utóbbiak ízlése fog legalább is olyan jónak bizonyulni, mint az előbbieké, sőt hiszem, hogy az utóbbiak a költői remekműveket jobban fogják élvezni és szeretni mint az előbbiek.

E hitemet megerősítik némely tények is. Az érettségi vizsgálatokon tanulóink szépen el tudják mondani egy-egy költői műről a betanult kritikát, meg tudják jelölni a költő aesthetikai álláspontját (az Utasítás követeli ezt is), jellemezni tudják a költői műfajokat, sőt egy-egy mű tartalmáról is tudnak annyit, a mennyit irodalomtörténeti tankönyvükben találtak, — de ha egyéb részleteket kérdezünk, azonnal meglátszik, hogy irodalmi ismeretük nem annyira „elmélyedő olvasmányon“ mint inkább kitartó magoláson alapul; hogy pedig remekműveinkben megörökített csele-