Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
"A sereglés centrumában" Történetek Bíró Zoltánról - Szalai Attila: Terelőút
A történelem útján kompromisszum jegyében a termőföld 86%-a magánkézben maradt, de az egyéni gazdálkodóknak a kommunista hatalom nem tette lehetővé érdekvédelmi szervezet felállítását, ezt csak a Szolidaritás harcolta ki, sajnos igen rövid időre.) Andrzej jól ismerte a dán mezőgazdasági szervezeteket, szövetkezeteket, és valami hasonló propagálását tűzte ki célul a hitünk szerint megújulni készülő lengyel földön. Sokat hallott tőlem a „Kert-Magyarország” filozófiáról, a „harmadik útról”, s ezt, mivel mintegy szomszédos, sorsközösségben élő nép fiai gondolták ki, szervesen beépíthetőnek találta az általa képviselt mozgalom elképzeléseibe. Fel is kért a leendő lap külpolitikai rovatvezetőjének. Be volt tördelve az első szám, amikor ránk virradt december 13-a, a Jaruzelski-féle junta „rendcsinálása”, a hadiállapot (amit a magyar médiában túlélő kádári eufemizmussal gyakorta még mindig szükségállapotnak neveznek, holott az akkori lengyel alkotmány csak a hadiállapot fogalmát ismerte), s az egészet elvitte az ördög. Pedig szívesen kísérleteztem volna „Kert-Lengyelország” eszméjéhez hívek toborzásával. Hogy milyen sikerrel, az már sajnos soha nem derül ki. Egyetlen kézzelfogható következménye volt a kísérletnek: hosszabb időre eltilttattam bármiféle értelmiségi munkától. S még örülhettem, hogy házasságomra való tekintettel nem utasítottak ki az országból, mert mint egy kihallgatás alkalmával a tiszt elvtárs az orrom alá dörgölte, van elég saját termésű ellenforradalmárjuk, nem tartanak igényt importra. Cseppet sem segített, hogy erre reagálva megjegyeztem: 1950-es születésű volnék, engem ez a rendszer nevelt, a véremben van a proletár internacionalizmus. Nem volt humorérzéke. Barátaim révén Varsóba is eljutottak olyan hírek, hogy a hazájában épp kényelmetlennek tartott Ryszard Kapuscinski Lakiteleken járt, ahol egy költőként is ismert helyi tanító, Lezsák Sándor szervezett hasonló esteket, mint ama martonvásáriak. S egy mondatot megér ez is: amikor az egyébként Nobel-díjra jelölt Zbigniew Herbert indexen volt Lengyelországban, a budapesti Lengyel Intézetben felléphetett, miként Csoóri is a Varsói Magyar Intézetben, midőn itthon hallgatásra ítélték. A hazafiság „kis körei” megtalálták a réseket, melyeken át csak azért is kezet nyújthattak egymásnak a hasonlóképpen gondolkodók. Hallottam a Kiss Ferenc (a fia, a muzsikus Ferkó, később a barátom lett), Für Lajos, Kormos István, Fekete Gyula, Csoóri Sándor és Kiss Gy. Csaba nevével fémjelzett „Hurálról”, amelybe beletartozott Bíró Zoltán is, aki a nyolcvanas években a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójaként, majd az Országos Széchényi Könyvtár főmunkatársaként dolgozott. A baráti csoportosulás váltogatott állomáshelyeinek egyike a Divatcsarnok melletti 30
