Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)

Visszapillantás egy átmenetre. Gondolatok a rendszerváltásról - M. Kiss Sándor: Rendszervált (?), rendszerváltozás (?), rendszerváltoztatás (?)

Visszapillantás egy átmenetre

az addig elért eredményeket. És ez természetes is volt: „innen”, meg „onnan”, majdhogynem „mindenhonnan” nézve. (E sorok írója 1987 későnyarán-koraőszén, egy időben a laki teleki konferenciával - előadókörúton volt az USÁ-ban. Ott mondta nekem egy, az irodalmi berkekben igencsak ismert emigráns személy: ,Jogtok ti még kárpótlást fizetni nekünk/” Elkerekedett a szemem. Én? Kinek? Mikor? Miért?)

Arról, hogy a Kádár-rendszer végnapjait éli, ő meg volt győződve, én csak reménykedtem benne - azt is titokban. De hogy az Illyés Gyulán, Németh Lászlón, Veres Péteren, Kovács Imrén és részben Féja Gézán, Erdei Ferencen kupáiódott nézetrendszerem fontos eleme lett volna, hogy partnerem birtokainak visszaadásáért harcoljak, s ezzel kizárjam a kárpótlásból a Horthy-rendszerben tönkrement nagy szüléimét, kizártnak tűnt. Ott kezdett tartalommal telítődni, amit eddig csak tanultam: a tulajdon pénzbeli megváltása. Innen már egyenes út vezetett a százszor - különböző okok miatt - kárhoztatott kárpótlási jegyekhez.

Falun élt unokaöcsém - ma már csak sírkeresztje van - Torgyán József, s a „reprivatizáció” elszánt híve volt. Más földjére nem volt hajlandó licitálni. „Visszajöhetnek a »komenyisták« Sanyikám, aztán még rám fogják, hogy loptam.” Kárpótlási jegyén tehát -„más” földje helyett - vett az oszlóban lévő TSZ-től egy Zetor márkájú traktort, amihez már nem lehetett pótalkatrészt kapni. Élete utolsó éveiben egy kupakoló melléküzemágban dolgozott, szabad idejében pedig hajtó lett. „Az uraknál, Sanyikám! Kell a pénz, Sanyikám Г

Lakitelek „üzenete” 1987-ben egyértelmű volt sokak számára, és az maradt később is. Rendezzük a viszonyunkat a Szovjetunióval, legyen sajtószabadság, tiszteljük a megszerzett tulajdont, szóljunk bele az ország dolgainak az irányításába, szűnjék meg a párt mindenhatósága. (Hajdanában, egy kimondottam jó indulatú baloldali értékrendű, Nagy Imré-s főnököm azt találta mondani: tudjátok mikor lesz itt megbékélés? Ha a Nagy Imre tér és a Kádár János utca sarkára beszélhetem meg a randevúmat. „Szoborilag” és teremelnevezésben „elvileg” már megvalósult a polgári világban az álma. Nagy Imre-szobor, Antall Józsefről és - Kádár helyett? - Horn Gyuláról elnevezett terem.)

1990 márciusa, illetve májusa meghozta a várva várt változásokat. A hatalomátadás (?) Nyugat által is ellenjegyzett feltételeiben történő kiegyezést értelmezte talán jó néhány kiábrándult magyar állampolgár a rendszerváltás/változás/változtatás elszabotálásának? Ennek a folyamatnak a neve viszont hivatalosan a demokratikus átmenet békés feltételeinek biztosítása a diktatúrából a demokráciába. (Egy pofon sem csattant el! Lehet, hogy a volt

149