Házi Balázs - Jónás Róbert - Nagymihály Zoltán - Rapali Vivien - Strausz Péter (szerk.): A rendszerváltás mérföldkövei (Budapest, 2020)
1990. január 19. Dunagate
A rendszerváltás mérföldkövei 1979 1980 1983 1984 210 1990. január 19. Dunagate 1981 Az annus mirabilisnak, a „csodák évének" is nevezett 1989-es esztendőben a Magyar Népköztársaság a kádári MSZMP-ben felcseperedett és ott karriert befutott vezetői mindvégig a változások aktív résztvevői, szervezői és irányítói voltak. Az általuk - csak a legismertebbeket említve itt: Grósz Károly, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Horn Gyula, Nyers Rezső stb. - elképzelt változások 1989 első felében alapvetően még egyfajta modellváltást, a politika és a közélet felülről irányított és ellenőrzött pluralizálását jelentettek volna, George Bush amerikai elnök 1989. júliusi budapesti látogatása után azonban mindinkább elfogadták a regime change, a rendszerváltás megvalósulásának-megvalósításának gondolatát. A regnáló elit tudatos és szervezett előremenekülésének (a mind nyomasztóbb gazdasági terhek és társadalmi elégedetlenség szempontjából), illetve jövőépítésének (e problémák terhének megosztása, az azoktól való megszabadulás perspektívájából) csúcsát egyértelműen a köztársaság kikiáltása jelentette. 1989. október 23-án Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke az 1956-os forradalom évfordulóján jelentette be a népköztársaság végét, s a Magyar Köztársaság újjáalakulását. A kommunista párt- és államvezetés által kiépített pszeudo-jogállam időleges keretei közt - lévén a frissen kikiáltott Magyar Köztársaság még hét hónapnyira volt az első, valóban demokratikusan megválasztott parlament és az annak felelős kormány felállásától (!) - a regnáló hatalmi elit immár legitim, demokratikus erőként tűnhetett fel. Bár az 1982 1990. tavaszi választások idejére már több mint 50 bejegyzett magyar párt létezett, az Antall-kormány felállásáig Kádár János örökösei töretlenül őrizték a hatalom monopóliumát. A felszínen, a politikai hatalmon túl természetesen ott volt a gazdaság/ az államvagyon, illetve a karhatalmi erők/erőszakszervezetek kérdése a Magyar Néphadseregtől a Munkásőrségen és a rendőrségen keresztül a pártállami titkosszolgálatokig. A Magyar Népköztársaság szovjet mintára megszervezett állambiztonságáért 1963-tól 1990-ig leginkább a Belügyminisztérium III. főcsoportfőnöksége volt a felelős. Ennek élén tábornoki rendfokozatú rendőrtiszt állt főcsoportfőnöki beosztásban, aki egyben a belügyminiszter állambiztonsági helyettese is volt. A BM III. főcsoportfőnökség fogta össze a hírszerzést (lll/l. csoportfőnökség), a kémelhárítást (lll/ll.) a belső elhárítást (lll/lll.), a katonai elhárítást (III/ IV.) és a technikai hátteret biztosító szakszolgálatot (lll/V.). A csoportfőnökségek mellett önálló osztályok is működtek a III. főcsoportfőnökségen, az 1980-as évek közepéig ezekből hét volt, majd összevonásokkal-beolvasztások után öt lett.1 1989 közepére a globális változásokra, illetve a Magyarországon kifejlő folyamatokra természetesen a rendszer oszlopainak számító szerveknek is reagálni kellett, nem kevéssé azért, mert ezek hatására mind a külső, mind a belső ellenség definíciója, mind a hozzájuk kapcsolt operatív feladatok módosulóban voltak. Jól jelzi ezt, hogy a magyar belügy érdemben reagált
