Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)

Németh László: Ha én miniszter lennék

hivatalos apparátus, azt mindenki érzi, akinek onnét kérik valamelyik művét. Végül az is igaz, hogy ha van is bizonyos külföldi érdeklődés, az Nyugaton nem éri el azt a felfedező lázat, amellyel Herder vagy Madame de Stael kora merültek el egy-egy ismeretlen irodalomba; a Szovjetunióban pedig, ha egy-két itt élt fiatalember gyanítja is az igazságot, a politikai illem nem engedi, hogy a hivatalos szervek fölött fedezzék fel egy másik szocialista ország irodalmát.

Mint író könyveim fordításába - az Iszonyéba, is - vonakodva mentem bele: a Nyugat, úgy gondoltam, annyira belemerül a kísérleteibe, hogy azt tartottam, egy ilyen „konzervatív mű”, még ha tárgyában van is egy kis fűszer, érdektelenként tolódik félre. Most ugyanilyen rossz érzéssel várom, hogy tanulmányaim kijöjjenek. Általában az, ha egy munkám külföldön megjelenik, mindig bűntudatba merít, melyen a hírek vagy könnyítenek, vagy sem. Pedig hát mit nekem Hekuba? Mi közöm ahhoz, hogy Koblenzben vagy Plovdivban mit gondolnak rólam? Amikor az Elet és Irodalom cikkét sem olvasom el, sőt szomszédaim, családom véleményét is igyekszem kizárni abból a búvárharangból, amelyben élek és dolgozom. Arra azonban, hogy a nemzetet szégyenletesen képviseljem, érzékeny vagyok. S ebből az érzékenységből a miniszteri székbe is felvinnék valamit; felelősnek érezném magam a képért, amely irodalmunkról s általában kultúránkról (mert hisz mindez képekre, szobrokra, zenei s tudományos művekre is érvényes) a világban kialakul. Tudom természetesen, hogy egyik országban érdeklődést kelthet, amire a másikban vállat vonnak, hogy vannak olyan regények, amelyek nem remekművek, de mint irodalmi szintű, kitűnő olvasmányok, gyors keringésükkel jó hírt, sőt valutát is szerezhetnek. Külpolitikám mégis abból indulna ki, hogy másutt is vannak vagy lesznek irodalomértő emberek, s hogy „hírünk a világban” végül is az dönti el, hogy ezek mit tartanak a kezükbe adottról. Épp azért, ahol nem a külföld kér, hanem nekem kell ajánlanom: meghallgatnám az illető ország ízlésében járatos referenst, s mint író lektor, magam is beleszagolnék a kiajánlott műbe. Inkább lassan menjen fel irodalmunk a láthatáron, mint hogy rossz híre, előtte járva, gyanús ködként takarja el.

A legnagyobb gondot, sőt pénzt mégis a fordítói kar toborzására fordítanám. Minthogy kezdetben, főként Nyugaton, a kétnyelvű magyarok közt számíthatunk használható fordítókra, a kinn élőket, a disszidenseket is bevonnám: mivel is tehet257