Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)

Németh László: Ha én miniszter lennék

emelt példányszámban szinte nem is került a pult fölé, vagy hogy Illyés Gyula könyvheti könyve, szintén inkább esszé, mint regény, tizennyolcezer példányban úgy tűnt el, mint a forró vasba ejtett vízcsepp, már több reménnyel dobogtatott meg. Az esszé az a műfaj, amit szinte kizárólag „olvasók” vesznek (még inkább, mint a verset). Ha ilyenféle könyvek így tűnnek el, akkor Magyarországon mégiscsak kell lennie ötven-, de talán százezer igazi olvasónak. Óriási szám! Nem tudom, hogy például Németországban van-e ennyi.

De hadd vetem oda e ragyogás mögé mindjárt az árnyékot is. „Főként azok az olvasók, akik magyar művön gyúltak olvasóvá”: ez a megszorítás tán a beszúrás helyén is ellenmondást kavart. Hogyan, hát aki Tolsztojon lett olvasóvá, nem olyan igazi olvasó, mint aki Móricz Zsigmondon? Főként, ha fölserkenvén, Móricz Zsigmondot is megtalálja? A baj ott van, ha sose horgonyzódik le a magyar könyvtalajba, emigráns-olvasó lesz, aki a világirodalomban hányódik. Idegrendszerünk az érzékeléstől a tett felé visz: a látott, így a könyv is, ha a hatása igazán mély, valami akarati ugrást vagy legalább magatartási, ízlésváltozást próbál az emberből kiváltani, s az olvasott könyvnek ez az impulzusa sehol sem olyan közvetlen, mint ahol maga a könyv is onnét nőtt ki, ahová minket visszahatni unszol. A hazai kortárs könyvben (nemcsak az agitatív, a „l'art pour l'art” könyvben is) az ember szinte elemista fokon érti meg, amiben él, s amit tehet benne; külföldi vagy klasszikus könyvnél betű s alkalmazás közt többszöri áttétre van szükség, hogy az eredmény helyes legyen, s eközben heve egy részét föltétien elveszti. Nos, én attól félek, hogy a mai magyar irodalom nem tudja az Olvasóvá lobbantó hőfokot elérni.

A múlt évben egy vegyészdoktortól kaptam értelmes, tisztességes hangú levelet - a magyarországi „Dürrenmatt-rajongók” nevében. Részben helyeselte, részben kifogásolta, amit a svájci íróról írtam, s néhány Dürrenmatt-könyvre hívta fel a figyelmemet, amelynek tanulmányomban nyoma sincs, ő készséggel rendelkezésemre bocsátja. A legelgondolkoztatóbb mégis az volt a levélben, hogy ennek az intelligens, nyilván németül is értő, lelkesedésre kapható olvasónak a látókörébe - mint ezt beismerte - én csak úgy kerültem be, hogy kedvencéről tanulmányt írtam. Amit könyveink fogyásáról az előbb mondtam, nem vall az ellen, hogy sokkal több ilyen olvasóemigráns van, mint hisszük, sőt az, hogy öreg, fáradt írók, akiknek már a memoárja225