Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)

Németh László: Ha én miniszter lennék

tudja. Kirakatok, öltözet, tánc, ez az, amiben a pesti utas fölényben érezheti magát; Leningrád utcáin azonban ma is ott csillog valami Puskin korából, s grúz háziasszonyunk kedvéért az ideológus is nem a népek barátságáról, hanem a női szépségről mondott tósztot, hozzá felesége jelenlétében. Az, hogy e fogyatkozást érezni kezdjük, az esztétikai nevelés bevonult a szocialista jelszavak közé, tán a megállapodás tünete már; az ízléses ember, az otthon- és piacalakító visszaköveteli jussát a történe- lemcsinálón.

Az ízlésre nevelés sokkal szélesebb valami, mint a műértésre, műélvezetre szoktatás, s nemcsak tanárok, művészek vesznek részt benne, de fodrászok, szabók, kertészek, kirakatrendezők tíz- és százezrei, sőt halottjaink is azzal, hogy milyen házakat hagytak, utcáink partján milyen emléktárgyakból néznek ránk szellemükkel. Mint tanár, mindig húzódtam tőle, hogy neveljek; a nevelés atmoszféra dolga, a tanár elég, ha tanít. Kétszeresen igaz ez az esztétikai nevelésben. Ott aztán igazán a levegő nevel, amit a gyermek, majd a felnőtt otthon, az iskolában, a környezetében beszív. S hogy minálunk milyen ez a levegő, mennyire van teli azzal a vegyi elemzéssel ki nem mutatható ózonnal, melynek a hatására az ember kényes lesz a megjelenésére, otthonából, bármily szerény, műalkotást próbál csinálni, a kínálkozó szórakozásokkal szemben láthatatlan szűrőt állít, mely a durvát visszatartja, az érintkezésben egyszerűség és tapintat kellemes, de nem mézes-mázos ötvényét próbálja elkészíteni: erre nem tudnék felelni, nemcsak mert kívül élek az életen, hanem mert ellentétes jelenségeket látok.

Fővárosunk például olyan osztályhoz hasonlít, amelyben az osztályfőnök inkább valami elvnek, mint a maga kedvének hódolva, a jó ízlést ápolni törekszik: a katedrán egy-egy cserép virágot helyeztet el, az osztálykönyvet szőttesbe kötteti, még a piszkos blúzgalléros kislányokra is rászól; de a terem, ha belépsz, mégsem tesz üde benyomást, a fal levert, a képek porosak, a padok alatt szemetet sejtesz, sőt a frizurás vagy kócos fejekhez sem kívánsz közelebb hajolni: ápolatlan testek leheletét érzed a levegőben. Ilyen a város is, amelyben élünk: lemégy a Vérmezőre, s elégedetten gondolsz az időre; [volt,] amikor e tündérkert helyén egy szemétmezőre kellett tekintened, [most] az épületek frissen tatarozott homlokzattal nézik a szemközt épülő pályaudvart, a padokon olcsó ruhák dicsérik a konfekciót, de még a kertet locsoló lányok

220