Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)

Németh László: Ha én miniszter lennék

egyelőre - inkább csak meggyorsítja ezt az egybekenést. Cégtábláinkra városszerte egyformán van fölírva a „Zöldség-Gyümölcs”, s a nyitott ablakokon országszerte ugyanaz a rádióközvetítő bukja ki izgatott biztatásait. Életünk gyógyszere tehát, ha ebbe az uniformizálódásba a helyit, az egyszerit gyógyszerül bedobjuk, s az absztrakció lengő sátrait cölöpökkel és hurkokkal próbáljuk tájba, múltba rögzíteni.

Vásárhelyi tartózkodásom s később lerándulásaim alatt egyik legnagyobb mulatságom a múzeum térfoglalása volt. Előbb csak a kávésbura (melybe a bőkezű gazda nekem is annyiszor lökte be ötdekását) került át a Kálvin téri könyvtárból az új, Szentesi úti táj történeti múzeum házába, melyhez csakhamar a szomszéd házat is hozzátörték, hogy aztán a könyvtár padlásán bontogatott képtekercsek (bennük a Tornyai János jövő tekintélye) is egész galériát kapjanak a falábakon álló nagy kultúrterem fölött. No, gondoltam, a vásárhelyi különcök mégiscsak megkapták gyűjtőmunkájukhoz a palotákat, s a nagy terjeszkedést az igazgató gyakorlati érzékének tulajdonítottam (mely persze nem volt elég, hogy nem 56-ban, hanem 57-ben börtönbe ne őszintéskedje magát), ő vágta ki a demokrácia pénztárcájából a Kiss Lajosok, Bodnár és Péczely Attilák magára hagyott szenvedélyeinek e csarnokokat.

De aztán azt láttam, hogy a vásárhelyi múzeum (ha az első s legszebbek egyike is) egyáltalán nem kivételes: az egész ország hasonló múzeumokkal szövődik be; Sajkód körül néhány négyzetkilométeren egymás után éledtek, támadtak a múzeumok: a tihanyi apátságban a Balatonon; Nagyvázsonyban a Kinizsiek vára lett múzeummá, Füreden a Jókai-ház újult meg, még az örvényesi vízimalom is mint apró múzeum íratta be emlékkönyvébe a nevünk.

A múzeumalapítás szerencsénkre a Szovjetunióban is szenvedély (Carszkoje Sze- lóban Puskin kadétiskolájának éppúgy megvan az önfeláldozó muzeológus apátnője, mint a grúz Kossuth házának Tbiliszi fölött a hegyekben), s így akkori kultúrpolitikusaink is engedélyezték tájbolondjainknak, hogy egy-egy tájhaza közepén az emlékezésnek s a genius lódnak egy kis oltárát gyújtsanak. S ha Magyarországon régen sem voltunk szűkiben a fővárosi piactól elszakadt literátoroknak, magántudósoknak, akik valódi vagy szerzett pátriájukba dugták be struccfejük, sokszor többet téve a tudománynak, mint a fényben fürdő fizetett hivatalosok: most, a szocializmus korában, annak a dark age-ében is akadtak emberek, akik a helytörténeti

216