Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)

Püski Sándor: vallomás a népi mozgalomról, különös tekintettel az ellenem lefolytatott büntető eljárásra

gazdaságpolitikai alapelvek azonosak voltak: a két világméretű társadalmi és gazdasági rendszer, a kapitalizmus és a kommunizmus szintézisét kell megvalósítani: az előnyeit egyesíteni egy rendszerben, a túlzásait pedig elutasítani. Nem merném azt feltétlenül állítani, hogy a magyar népi mozgalom ezeket az aiapelveket nem Ortegától vagy Röpkétől kölcsönözte, de van olyan érzésem, hogy nem sok köze van hozzájuk. Egyedül Németh Lászlóról tudom, hogy velük komolyabban foglalkozott. Lehet, hogy egyszerű mulasztásból vagy tájékozatlanságból, de nem szerepeltek a közvéleményünkben a „prófétáink” között.

Ugyancsak a bírálóink szokták emlegetni a rokon mozgalmak közt a Herder nevéhez fűződő, német paraszti romantikájú szellemi irányzatot, az ún. völkisch, népies mozgalmat. Ehhez még annyi köze se volt, mint az előbbihez. A lényegében különbözött tőle, amely különbözőséget tisztán kifejezi a magyar nyelvben az erre használt „népies" jelző, szemben a mi „népi" szóhasználatunkkal. Formális és felületes az első, a lényegre, a népi életforma megváltoztatására törő, a nemzeti hagyományokat megbecsülő, de a sallangok-kal nem sokat törődő a második.

A közvetlen hazai hatásokat Ady, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső, Bartók és Kodály nevével jelezhetem, és rajtuk tül a magyar szellemi élet nagy állócsillagaival: Balassi, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany. A népi írók csoportja többrendbeli saját vallomásuk szerint a nagy nemzeti sorsirodalom örökösének és továbbmunkálójának tekintette magát. Valóságos parasztokból (Szabó Pál, Veres Péter, Sinka István), parasztszármazású (Erdélyi József, Tamási Áron, Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Darvas József, Kovács Imre), értelmiségi származású (Németh László, Kodolányi János, Féja Géza) iskolázott emberekből verődtek össze a harmincas évek közepén. Az összeverődés nem előre elhatározott szándékkal történt, hanem a közös sors nyomása alatt. Nehezen jutottak sajtóhoz. A kormány- és a klerikális sajtóba nem akartak írni, mert azokkal ellenzékben állottak. A liberális sajtó, beleértve a Nyugat folyóiratot is, csak ideig-óráig, s még úgysem mindegyikőjüket fogadta be, a szociáldemokrata sajtóban is csak néhányan és elvétve jutottak szóhoz. Ha „élni” akartak, meg kellett teremteni a saját sajtójukat: Tanú, Kelet Népe, Válasz, Szabad Szó. Kiadót sem kaptak mindig, s akkor is - egy kampánysorozattól eltekintve (Athenaeum: Magyarország felfedezése) - a politikailag semlegesebb színezetű szép168