Gombos Zsuzsa (szerk.): Egy barátság utolsó felvonása. Gombos Gyula és Szijgyártó László levelezéséből 1973-1983 (Lakitelek, 2013)

1980

New York, 1980. október 4.

Kedves Irénke és Laci!

Gondolom, csodálkoztok rajta s tán már nehezteltek is, hogy nem írunk. De hát minket a betegség csak nem akar békében hagyni. Augusztus derekán értünk vissza New Yorkba (addig Párizsban voltunk Szuszikáéknál), itt szörnyű hőség fogadott, kimentünk egy barátunkhoz Szabó Pistá- ékhoz (azt hiszem, Pista egyszer járt nálad is), nekik New Jerseyben, nem messze innen, van egy kis tóparti házuk, s mióta eladtuk Hillsdalet, minden nyáron néhány hetet ott szoktunk tölteni. Ez most különösen jól jött a hosszú s csaknem állandó útonlevés után, ami engem, bármennyire jól éreztem magamat majdnem mindenütt, nagyon kifárasztott. De alig voltunk kint néhány napig, Viola gyanús fájdalmakat kezdett érezni lent a hátában; ő először nem akarta komolyan venni (mert nem volt elviselhetetlen), de én gyanítottam, hogy embólia (elmehetnék diagnosztának, annyi tapasztalaton van már kettőnkön), rögtön visszajöttünk, be a kórházba, s ott kiderült, hogy valóban embólia, méghozzá mind a két tüdőben. S nemcsak egy-egy vérrög, hanem több is mindkét oldalon. A kórházban most nem csak kezelték, azt is ki próbálták deríteni, hogy mitől van (ez ugyanis már a negyedik tüdőembólia volt tíz éven belül), de csak oda lyukadtak ki, hogy hajlam, egyéni adottság, s emiatt egész életében vérhígítót kell szednie. Hát ez történt.

Viola most már itthon van, aránylag jól érzi magát, s ennek következtében én is. Még mindig rakosgatjuk szét magunkban otthoni utunkat, s így nagyon sokat emlegetünk mindkettőtöket. Végtelenül jó volt nálatok lenni, veletek lenni. Irénke meleg szívét is megismerni. Bár veletek voltunk együtt a legtöbbet, mégis kevés volt. Ahogy telnek a hetek, hónapok, bennem utunk utóhatásaként mindinkább

53