Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenzék története 1987-1989 (Pilisszentkereszt, 2018)
Ütésváltás az állampártban
A javaslat tárgyalása során szokatlanul sok hozzászóló mondta el véleményét, gyakorlatilag minden PB tag megszólalt. Meghatározó volt Kádár és Lázár merev és elzárkózó véleménye, melynek eredményeképpen a javaslat kompromisszumot ajánló elemeivel szemben egy végtelenül agresszív, elutasító álláspont került többségbe. Mindenekelőtt az alternatív szervezetekkel kapcsolatot tartó, azokban szerepet vállaló párttagok elleni fellépést sürgették. „Megengedhetetlen, hogy a párttagsági könyv fedezete mögött bárki is a párt politikájával szemben lépjen fel. ” A párt Központi Ellenőrző Bizottságát felkérte a PB, hogy vonja felelősségre az ellenzékkel aktívan együttműködő párttagokat. Ennek a határozott felelősségre vonásnak lett áldozata — igaz enyhébb formában - Pozsgay, illetve az egy hónappal később a pártból kizárt Bíró Zoltán, Lengyel László, Király Zoltán és Bihari Mihály. Bíró, mint az MDF elismerten egyik vezető megszervezője, Lengyel László a Fordulat és reform egyik szerkesztője, Király Zoltán az ellenzéki törekvéseket az Országgyűlésben is szóvá tévő képviselője, Bihari Mihály pedig a Reform és demokrácia című tanulmány szerzőjeként volt ismert. Közös jellemzőjük volt, hogy mind a négyen Pozsgay Imre reformtörekvéseinek támogatói voltak. A PB tehát offenzívát indított a Népfrontban tért nyerő, alapjában véve a szocialista politikai gyakorlat megreformálásán munkálkodó személyek és szerveződések valamint intézmények ellen. A PB döntése alapján a párttagok nem tarthattak kapcsolatot az ellenzéki és alternatív szervezetekkel, és a PB felkérte a hatóságokat, hogy minden formában lépjenek fel a törvénybe ütköző tevékenységet folytatókkal szemben. Mivel ekkor még egyesületi törvény nem volt Magyarországon, ezért a hatóságok akár a Fórum rendezvényeit is törvénybe ütközőnek nyilváníthatták és betilthatták, amint az 1988. március 15-i ellenzéki felvonuláson a hatóságok érvényesítették is a PB szándékát, és erődemonstrációt mutató agresszivitással léptek fel a szokásos ellenzéki felvonulás résztvevőivel szemben. Az MSZMP vezetése tehát a forrongó helyzetben nem a párbeszéd, hanem a megtorlás politikáját választotta. Igaz csak időlegesen. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az MSZMP vezetésében többségben lévő ortodox és idős, a változásokat egyáltalán nem érzékelő és felismerő vezetők egyre inkább megfojtják, perifériára sodorják 81
